Rohanó időnk

47

Újra itt a karácsony, az újév – és velük a feltoluló gondolatok: „Te jó ég, már megint elmúlt egy év? Még csak nemrég volt karácsony, és most újra?
Úgy elrepült ez az év, hogy szinte észre se vettük…”

 

Sokaktól hallom, hogy mintha mostanság gyorsabban telne az idő, mint régebben, felgyorsult a tempó, a világ.

Pillanatok alatt eltelik az élet. Ennek persze megvannak az okai: túlságosan is elérhetőek vagyunk – telefonon, smsben, számítógépen, a média által ontott zajos információtömeg ellen védtelen a fülünk, a városokat beborító reklámok ellen a szemünk –, tulajdonképpen alig van olyan pillanatunk, ahol ne érne minket újabb információ, újabb késztetés arra, hogy valamit elintézzünk, megvegyünk, átgondoljunk, megbeszéljünk, megcsináljunk és így tovább.

Nem marad lassan már egy pillanatunk sem arra, hogy ne csak tegyünk, hanem legyünk is! Gyökössy Endre, a nagy lelkész-pszichológus írja a Boldogságokban: „BOLDOGOK, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.”

Bizony, a kiborulás ellen nagy segítség az önmagunknak ajándékozott idő!

Érdekes, hogy ezt milyen kevéssé engedjük meg magunknak! Sokunkban már gyerekkorunk óta ott az érzés, hogy mindig tenni kell valami hasznosat, nem engedhetjük meg magunknak a pihenést (különösen mi, nők!), csak akkor érezhetjük magunkat értékesnek, ha teljesítményt mutatunk fel, ha valami hasznos dolgot művelünk! Szigorú belső hang szólal meg, ha pihenni akarnánk, vagy más módon szánnánk időt magunkra. „NEM SZABAD! Pihenni bűn!

Csinálj valami hasznosat!” Sokszor még jó kereszténynek is érezzük magunkat attól, ha túlfeszítetten hajtjuk magunkat, és mindig csak másokért cselekszünk, hősiesen.

Biztos, hogy hősiesen? Nem inkább mártírként? A kérdés az, hogy mi az indítéka a cselekedeteinknek. Nagyon fontos, hogy ezt megvizsgáljuk magunkban, mert könnyen bele lehet esni abba a csapdába, hogy önzetlennek gondoljuk magunkat, miközben valójában egé- szen másról van szó.

Jótetteim indítékai a „leboruló” ember Felismerem életemben a megajándé- kozottságomat. Ez örömmel tölt el. Lá- tom, hogy hibáimmal, bűneimmel együtt is értékes vagyok az én Uramnak. Fel- ébred bennem a vágy, hogy továbbadjak másoknak is az ajándékokból. Ezt nem azért teszem, hogy ők méltányoljanak, vagy hogy értékességemet bizonyítsam mások vagy magam előtt. Tudom, hogy attól vagyok értékes, hogy vagyok, nem attól, amit teszek.

Mivel magamat is elfogadtam gyengeségeimmel együtt, mások gyengesége, hibája, bűne nem borít ki. Őket is elfogadom a fájdalommal együtt, amit nekem okoztak. A külső dolgok, ha néha megzavarnak is, nem tudják elvenni az alapvető belső békémet, ami lépésrőllépésre növekszik bennem.

a „kIboruló” ember Lényem mélyén alapvető szorongás van bennem, hogy nem vagyok értékes, szerethető, hogy mások nem fogadnak el – csak akkor, ha elég jó teljesítményt mutatok fel. Állandóan bizonyítanom kell értékességemet magam és mások előtt, sőt, Isten előtt is. A másoknak való segítésben is igazából ez az indítékom.

Ezért nem tudok megpihenni – félek, hogy akkor nem vagyok értékes. Mások véleményének tükrében élek. Mindig bennem van a félelem, hogy el ne veszítsem a szeretetüket. Titkolnom kell a hibáimat. Inkább másokat hibáztatok, ha valami nem jól alakul. Amikor túl sok feszültség gyűlik fel bennem, kiborulok.

Ha nem sikerül valami, ez elkedvetlenít, és a túlzott igénybevétel miatt „kiégés” fenyeget.

Persze nincs tiszta eset. Mindegyikünkben keverednek a motivációk – de az arányok alakulása fontos. Melyik oldal növekszik bennem? Merre haladok? Hogy hol tartunk, azt abból lehet legjobban felismerni, hogy „leborulók”

vagy „kiborulók” vagyunk a közvetlen környezetünkben – azon a helyen, ahol önmagunkat adjuk, nem játszunk szerepet. Mit sugárzunk magunkból a családtagjaink felé – feszültséget vagy békességet? Egészen biztos, hogy az önátadás útján nem lehet erőforrások nélkül járni.

A mobiltelefont is tölteni kell újra és újra, hogy használni lehessen. Érdemes megvizsgálni, én hol töltődök. Legjobban az Úr Jézussal való kapcsolatban, az imádságban kaphatok erőt a mindennapokhoz – feltéve, ha valóban párbeszédről, igazi kapcsolatról van szó, nem pedig egy festményszerű Istenhez intézett monológról.

Teréz anya kezdetben napi egy óra szentségimádást írt elő a nővéreinek.

Amikor némelyek panaszkodtak, hogy ezt az időt a sok szegényre is fordíthatnák, Teréz anya azt válaszolta – „akkor két órát fogunk imádkozni”. Ő világosan értette, hogy a Jézussal való kapcsolat az alapja mindennek, másokat is a Vele való kapcsolatunkból merítve tudunk segíteni.

Kérjük gyakran a megkülönböztetés Lelkét – hogy dönteni tudjunk a jó és a jobb, a jó és a szent között! Egy szint után a kísértések már nem annyira arról szólnak, hogy tegyél rosszat, hanem hogy tedd a kevésbé jót, ne ismerd fel Istennek a még jobbra, a szentre vonatkozó akaratát. Pedig Ő arra hív mindegyikünket, hogy szentek legyünk (1 Pét 1, 15).

Legyünk az új évben szentebbek, mint tavaly – ez az én ünnepi jókívánsá- gom! Ha így lesz, hadd rohanjon csak az idő!

Popovicsné Palojtay Márta