Bakó Ágnes – Kati karácsonya

Kati nagyon várta a karácsonyt.
Nagyon várta, mert nagyon szerette a fenyőillatot, a karácsonyi csengő hangját, a csillámos díszeket, a csillagszórók szétröppenő csillagocskáit. És szerette a karácsonyi meséket is, melyek a fenyőfákról s mindenféle karácsonyi csodáról szóltak. Aztán mikor eljött a karácsonyest, visongva ugrálta körül az új játékokat, és a legszebb ajándékot mindig maga mellé fektette az ágyba.

Hanem ezen a karácsonyon kicsit csalódottan feküdt le Kati. És amíg a világ legszebb babáját magához ölelte, arra gondolt, hogy valójában minden karácsony egyforma, és olyankor se történik semmi varázslatos. Kati éppen olyan gyerek volt, mint a többi, ezért hát, ha valami különösebben érdekelte, azon mindig elgondolkozott. Most is.

És éppen ezen a karácsonyestén jött rá arra, miért olyan egyformák a karácsonyok. Mert azok! És mindez azért van, mert az egészet felnőttek rendezik, s minden alkalommal ugyanúgy titkolóznak, ugyanúgy nevetnek és súgnak össze a háta mögött, ugyanúgy szólal meg a csengő is, és ugyanúgy rendezik el az ajándékokat is a fa alatt, mint az előző karácsonyokon.

És amikor a felnőttek már jól kijátszották magukat az új játékokkal, mindig ezt mondják: „Ideje ágyba dugni a gyereket!”

Aztán mehet lefeküdni! Másnap kimennek Sashalomra a nagymamához, és zserbószeletet kapnak meg kakaót.

Kati megesküdött volna, hogy idén is így lesz. Mert karácsonyeste – bár nagyon szép – mégis olyan volt idén is, mint máskor.

És mielőtt elaludt, szentül föltette magában, hogy másnap külön karácsonyt rendez magának, olyan igazit, csudásat, mesebeli meglepetéssel. És biztosra vette, hogy egyszer igenis vele is történik valami olyan dolog, amiről akár mesét is írhatna valaki!

Amikor Kati átlépte a sashalmi nagymama kapuját, már titokzatosan mosolygott, pedig ott, Sashalmon is minden olyan volt, mint eddig bármelyik karácsonyon: a meleg szoba, a fenyőillat, a derűs arcok – egyedül Kati volt más.

Nevetett persze ő is, de azért, mert tudta, hogy ez az ő külön karácsonya, külön meglepetéssel, és ma még leesik a család álla, csak azt kell kitalálnia: miért?

Alig nyelte le a zserbószeletet meg a kakaót, kijelentette: – Most pedig kimegyek a kertbe.

Azzal vette a kabátját. Látta, hogy a papája föláll. Hallotta, hogy hóemberről beszél meg hógolyókról, de ő most egyes-egyedül akart játszani, mivel minden kislány mindig egyes-egyedül jár a mesékben.

– Majd később. Majd máskor. Majd szólok! – mondta titokzatosan.

Fejébe nyomta a bojtos piros sapkát. Leszaladt a lépcsőn. Friss hó ropogott a talpa alatt, és nagy fehér púpok emelkedtek a virágágyak helyén. A bokrokon, fákon vastagon feküdt a fehérség.

Kati nagyot szippantott a hószagú levegőből. Tanácstalanul körülnézett.

Persze! Könnyű a mesebeli gyerekeknek! Azok csak mennek, mennek, mendegélnek, aztán vagy akarják, vagy nem, csoda esik velük.

Töprengve, lassan elindult. Már egészen a kert végében járt, s még mindig nem bukkant semmi sejtelmes vagy csodálatos dologra. Elszontyolodott. Épp vissza akart fordulni, mikor egy furcsa formájú, behavazott dombocskára esett a pillantása. Ott hevert pontosan a kerítés tövében.

Katinak megdobbant a szíve.

Ez az! Egészen biztosan és csakis ez a behavazott valami lesz a mai meglepetés! Itt, a kerítés tövében sohasem volt még semmi hasonlatos, és ha most ott van, akkor azért van ott, hogy rátaláljon!

Két kézzel, sietve söpörgette róla a havat, aztán halkan, meglepetten fölsikkantott és nevetett, és körülugrálta azt, amit kibányászott a hó alól.

A régi-régi, ütött-kopott kerti törpét.

– Szia, öreg törpe! – kiáltotta vidáman. – Boldog kará- csonyt!

Kati jól tudta, hogy manapság a csodáknak egy kicsit meg kell tolni a szekerét, ezért mély törpehangon így felelt a köszönésre:

– Neked is, Kati!

És nagyot kacagott. Mert rendjén volt ez így. Így tudott csak a kerti törpével társalogni.

– Miért bújtál a hó alá? – kérdezte.

A törpe sóhajtott, és bár nevetve nézett Katira, szemé- ben mégis szomorúság bujkált.

– Ó…! Keserves az életem, amióta idehajítottak a kerítés tövébe!

– És miért hajítottak oda? – érdeklődött Kati.

– Mert senkinek sem tetszik már a térdig érő szakállam, hegyes sipkám, gombos köténykém. Pedig nem is olyan régen még dísze voltam ennek a kertnek. Ott álltam a kis fenyő mellett. Hiszen tudod!

– Persze hogy tudom – mondta Kati.

Kicsit gondolkodott, majd fölcsillant a szeme.

– Ott fogsz állni ma is! – kiáltotta. – Végtére is kará- csony van. Ma senki sem lehet szomorú!

Kati megesküdött volna rá, hogy a kerti törpe szeme hálásan megrebbent.

– Várj! – mondta izgatottan. – Karácsonyt csinálok neked! Ma lesz a mi karácsonyunk. A tiéd meg az enyém.

Közös. Jó? De most aztán ne lássalak bánatosnak, hallod-e!