Szabadság, szeretet…

59

(II. rész)
Akkor vagyok jó szülő, ha hagyom gyermekemet kibontakozni, hagyom, hogy megfogalmazza problémáját és igényeit, és nem én fogalmazom meg helyette és rágom a szájába, hogy ő mit is kell, hogy érezzen vagy gondoljon. A fegyelmezés helytelen használatával gyakran megfosztjuk gyermekeinket a szabadságtól. De ez nem jelenti azt, hogy a gyermeknek mindent meg kell engednünk.

Igenis tanítani kell a kicsiket a lemondásra, engedelmességre, alázatosságra, de fontos, hogy ezt ösztönözzük, ne pedig parancsoljuk. Feladatunk, hogy kreativitásunkkal megtanuljuk vagy kitaláljuk azt a hatékony módszert, amivel helyes irányba tereljük gyermekeinket. Természetesen vannak olyan veszélyes vagy életveszélyes helyzetek, amikor kötelességünk „nem”-et mondani gyermekünknek.

Olykor előfordul olyan helyzet is, amikor semmivel sem lehet rávenni a gyermeket az engedelmességre, ilyenkor fontos a szigor. De ne ez legyen az alapreakciónk.

Gyermekünknek sokat segítünk, ha problémás helyzetben engedjük, hogy döntsön. Vagy szándékosan alakítsunk ki helyzetet, amikor ő dönthet. Pl. egy ötéves kislány nem szeret este lefeküdni. Ezért édesanyja nem azt parancsolja, hogy „Menjél már aludni!” hanem: „Kislányom, válassz: hangosan szeretnél beugrani az ágyba, vagy csendesen beosonni a paplan alá?” Így meseszerűvé válik a helyzet, és a gyermek sokkal szívesebben működik együtt a szülővel. Használjuk a fantáziánkat és a humorunkat!

Ha állandóan parancsolunk, akkor a gyermek csak bábu marad, mégpedig egy engedelmes és „keresztény” bábu, akiről a szülők elmondhatják, hogy mintagyerek. Valójában pedig csak a szülő szeretetét akarja ezáltal „megvásárolni”.

Később pedig, ha kikerül otthonról, megváltozik, és nem „jógyerek”, hanem „jómadár” lesz belőle. Vagy lehet, hogy továbbra is „jógyerek” marad: illedelmes, betartja a szabályokat, jó templombajáró, de ott lesz mindig a háttérben az, hogy ezt nem szabadon, hanem kényszerből teszi, különben úgy érzi, nem fogják szeretni, még az Isten sem.

Visszatérve a felnőttekre, érdemes az ő esetükben is alkalmazni a fent említett módszereket. Sokszor a felnőttek sem tudják megfogalmazni az érzéseiket, így még feszültebbé válnak a problémás helyzetekben. Ha ilyenkor visszavágás helyett csak annyit mondunk: „látom, eléggé dühös vagy”, akkor a másik látja, hogy megértjük őt. Talán a parancs „Tedd azt a másiknak, amit szeretnél, hogy veled tegyenek” pont erről szól: beleélni magam a másik helyzetébe, érzelemvilágába, és megérteni üzenetét. Így szeretünk, így adjuk meg a másiknak a szabadságot, és így ösztönözzük őt a viszontszeretetre.

A gyerekeknél is nagyon fontos az ösztönzés, hogy egyedül öltözzön, egyen, igyon, stb., mert így lesz belőle a szülő képmása, ellenben csak a szülő játékszere vagy terhe lesz.

Azt hiszem, a Jóisten is ösztönzéssel nevel bennünket. Nem büntet, de megengedi a küzdelmet, amit gyakran szenvedésnek nevezünk, és talán ezt gyakran büntetésnek érezzük. Ha erre gondolunk, nem is nevezzük a szenvedést szenvedésnek, hanem lehetőségnek az alakulásra, javulásra. Ha Isten elvenné szabadságunkat, az sokkal jobban fájna, mint bármelyik más szenvedés, mert már nem lennénk emberek, hanem egyszerű teremtmények, mint a fű vagy a fa.

Nézzünk, szemléljük Teremtőnket. Vegyünk Róla példát, hogy ne vegyük el egymástól azt, ami a Jóisten egyik legnagyszerűbb ajándéka.

Bundáné Fehér Rita