Szegénység Jézus módjára

87
marti-cikk

Sok szó esik mostanában a mi vidékünkön a szegénységről, az annyira nehezen viselhető létbizonytalanságról. Bizony, a gazdagok és hatalmasok óriási felelőssége, hogy annyi ember szenved szükséget, annyi család szakad szét azzal, hogy az apa vagy az anya külföldön kénytelen munkát vállalni. A folytonos anyagi szorítás a lelkiállapotra is nagy hatással van – bár érdekes látni, hogy a gazdag Nyugaton, ahová annyi ember áhítozik, az emberek lelkiállapota nem tűnik jobbnak: a betegségek között lassan már a depresszió foglalja el az első helyet. Talán bizonyos szempontból – a mennyei szemszögből – még előnyösebb helyzetben is van a vidékünk: amikor már emberileg semmi kilátás nincs, Istenbe vetjük a reményünket. Annyiszor hallani mostanában: „Egyedül a jó Istenben bízhatunk! Egyedül Ő tart fenn minket!”

Ott, ahol emberi eszközökkel minden megoldható, Isten előbb-utóbb „szükségtelenné” válik – ahogy ennek szomorú következményeit látjuk a Nyugat fölöslegessé vált és lerombolt vagy eladott templomaiban, az egyház és végső soron Isten tömeges elutasításában.

A gazdagságot Jézus is veszélyesnek nevezte: „Milyen nehéz bejutni a gazdagoknak az Isten országába!” (Mk 10,24) Ő maga is szegény (de nem nyomorgó!) életet élt, egy lett a szegények közül, hogy osztozzon a sorsukban, és arra is példát adjon, hogyan lehet mégis teljes életet élni, egységben lenni a Mennyei Atyával és teljesíteni küldetését. Ő az isteni kiváltságait mind elengedte, otthagyta, „kiüresítette önmagát”.

Fontos látni, hogyan éli meg Jézus a szegénységét. A szegénységét, ami nem pusztán az anyagiak szűkösségét jelenti, hanem általában az emberi lét korlátait. Hozzáállása semmiképpen nem beletörődő, passzívan elszenvedő. „Aktív” módon, tudatosan dönt amellett, hogy elfogadja az életét, tevékenységét behatároló korlátokat. A szenvedést nem keresi, de amikor elkerülhetetlenné válik, aktívan igent mond rá. Fontos ezt jól látnunk, mert keresztény körökben elterjedt egy olyan vélekedés, ami Istent mintha egy érzéketlen, fájdalmat okozó Istennek képzelné el, aki azt akarja, hogy szenvedjünk, és ha már eléggé „megnyomorgatott” minket, majd a mennyben megjutalmaz. Az Evangélium Jézusa ennek épp az ellenkezőjéről beszél és cselekszik. Isten jó, és tőlünk sem azt akarja, hogy szenvedjünk – a szenvedés rossz, a bűn következménye. Jézus egész nyilvános működése arról szól, hogy enyhíteni akarja a testi és lelki szenvedést, helyre akarja állítani az Atya által eredetileg megalkotott szép és jó állapotokat. Nekünk is kötelességünk megtenni, ami emberileg lehetséges, hogy enyhítsünk nemcsak mások, hanem a saját szenvedésünkön is, és ehhez Isten segítségét kérjük. Ebben a küzdelemben viszont azzal a nyitottsággal kell részt vennünk, amivel Jézus. Akaratát folyamatosan hangolja rá az Atya akaratára. Küzd, amikor küzdenie kell, és átengedi magát az embereknek, amikor nincs más hátra, mint életét adni. Ez az önátadás is tudatos döntés.

Valójában mi is hozunk életünk során olyan tudatos döntéseket, amivel bizonyos értelemben a szegénységet vállaljuk. Amikor valaki megházasodik vagy elkötelezi magát az Istennek szentelt életforma mellett, tudatosan lemond az összes (többi) nő vagy férfi szerelméről. Amikor valaki gyerekeket vállal, tudatosan lemond a korábbi életformájának sok vonzó részéről: a szabadságról, a nyugalomról, a pihenésről. Amikor valaki felvállal egy szolgálatot, tudatosan lemond sokféle szórakozásról, hobbiról. Ezek a lemondások is bizonyos értelemben szegénységek, de ezek gyümölcsöt hozó szegénységek, hasonlóak Jézus szegénységéhez.

Ilyen szegénységet élünk meg akkor is, amikor – szeretetből, nem pedig félelemből! – el tudjuk engedni a saját igazunkat, a saját elképzeléseinket. Az erős ember döntése ez! Nem egyenlő a maflasággal, gyengeséggel, kihasználhatósággal. Fontos ezzel tisztában lenni! A saját akaratomat akkor tudom elengedni, ha VAN. Annak, aki azért enged mindig a másiknak, mert tart tőle, vagy mert fél a kapcsolat elveszítésétől, vagy mert nem akar konfliktusba kerülni, nem az a feladata, hogy még többet engedjen, hanem az, hogy megtalálja a saját erejét, hogy ki tudja bontakoztatni mindazt, amit Isten beléhelyezett. Igazi önátadásról csak EZUTÁN beszélhetünk. Hiszen meg kell találnunk önmagunkat ahhoz, hogy legyen mit odaadni.

Ami viszont már a miénk, azzal úgy kell élnünk, ahogyan Szent Pál írja: „aki vásárol, mintha meg sem tartaná”. (1Kor 7,30) Életfontosságú, hogy megtanuljuk az elengedés mozdulatát! Nem véletlen, hogy Isten megengedi az öregedés folyamatát. Arra tanít meg minket, hogy fokozatosan elengedjük a ragaszkodásainkat, a képességeinket, a dolgok feletti ellenőrzésünket. Jó annak, aki ezt időben, tudatosan igent mondva rá, megtenni képes. Kevés szomorúbb látvány van, mint az az idős ember, aki képességeit már elveszítve még mindig görcsösen ragaszkodik a dolgok irányításához és a földiekbe kapaszkodik ahelyett, hogy egyre inkább az ég felé nézne. Előbb-utóbb pedig a betegség, a halál úgyis elveszi tőle, amit önként nem volt hajlandó odaadni…

Kérjük tehát a Szentlelket, hogy segítsen nekünk szegénységünk, korlátozottságunk minden formáját tudatos elfogadással megélni, hogy hiányaink Istentől ne eltávolítsanak, hanem Vele hasonulva egyre közelebb vigyenek Hozzá.

Popovicsné Palojtay Márta