Szent Perpetua és Szent Felicitas

64

Septimus Severus császár uralkodása alatt, 202-ben véres üldözés tört ki Észak-Afrikában. A császári rendelet értelmében, mely súlyos büntetés terhe alatt megtiltotta, hogy valaki zsidóvá vagy kereszténnyé legyen, Karthágóban börtönbe vetették Perpetuát és Felicitast még három társukkal együtt, akik katekumenek voltak.

Perpetua 23 éves, Karthágó környékén élő fiatal patríciusfeleség, illetve özvegyasszony volt, s őrizetbe vétele előtt nem sokkal szülte meg a kisfiát. Felicitas Perpetua rabszolganője volt, aki segédkezett neki a szülésnél. Együtt lettek katekumenek, s együtt börtönözték be őket. Perpetua még szoptatta első gyermekét, Felicitas pedig közvetlenül szülés előtt állt.

Perpetua rendkívül művelt volt, s a fogsága alatt írt naplója a leg-megragadóbb és leghitelesebb vértanúemlékek egyike. Közvetlenül a halála előtt még át tudta adni a keresztényeknek. Perpetua leírja a keresztségben való részesedésüket, melynek során a Szentlélek azt sugallta neki, ne kérjen semmi mást, “mint a testi kínokat elszenvedni képes erőt”. A fogságban főleg lelki kín emésztette csecsemő kisfia miatt, de a két diakónus, akiknek gondoskodniuk kellett a foglyokról, elérték, hogy kisfiát gondozásra beengedjék hozzá a börtönbe. Ezzel megszűnt a legfőbb aggodalma. “Lassan palotává lett számomra a börtön, úgyhogy szívesebben tartózkodtam ott, mint bárhol másutt” – írja. Perpetua szülei pogányok maradtak. Perpetua leírja, pogány apja hogyan kereste fel a fogságban, s hogyan igyekezett lelkére beszélni, hogy legyen tekintettel apja ősz fejére, de főleg kicsiny gyermekére, s legalább színleg tagadja meg kereszténységét. Az erős lelkű Perpetua így vigasztalta az apját: “Tudnod kell, hogy Isten hatalmában vagyunk, nem a magunkéban! A börtönnapló Perpetua több látomását is közli. A rájuk váró sors bizonytalanságában vilá gosságért imádkozva, Perpetu álmot látott: a felfelé keskenye dő Arany Létrát, melyen társaival együtt fölkapaszkodtak a égbe, ahol örömmel fogadták őket. A létra utolsó fokán állv Perpetua rálépett a sárkány fe jére, s ebből megértette, hogy vértanúhalál vár rájuk. “Ettől kezdve nem vetettünk semmi reményt e világba” – írja naplójában.

Egyik nap Perpetuát és társait az ebéd mellől hurcolták el kihallgatásra a város fórumára. Váratlanul ismét föltűnt Perpetua apja. Magával hozta Perpetua kisfiát is, könyörgő hangon kérlelve lányát: “Könyörülj gyermekeden!” Hilarius helytartó, aki a kihallgatást vezette, szintén így beszélt: “Kíméld fiacskád csecsemő korát! Áldozz a császár üdvére!” Perpetua azonban kurtán válaszolt: “Nem teszem!”

Látva Perpetua határozottságát, a helytartó még föltette a szokásos kérdést: “Keresztény vagy?'” Az igenlő válaszra azonnal elhangzott az ítélet, mely “a vadállatok elé” küldte a hitvallókat. “Vidáman tértünk vissza börtönünkbe” – írja Perpetua. Apja eztán nem engedte bevinni a börtönbe Perpetua kisfiát, “és Isten úgy akarta – írja hittel Perpetua -, hogy gyermekem ettől kezdve ne kívánkozzék az anyai mell után, s az én mellemben sem gyűlt fel a tej, hogy fájdalmat okozzon.”

Fogságának maradék idejét Perpetua mély imádságban töltötte, míg egyik alkalommal váratlanul meghalt öccse nevét ejtette ki, akinek gyermekarcát annak idején szétroncsolta a halálos betegség. Perpetua álmában látta öccse túlvilági szenvedéseit. “Felismertem, hogy éppen most ,vagyok méltó imádkozni érte…” – írja ynaplójában. Kivégzésének napján érte az a boldogító újabb látomás, “hogy öccse megszabadult szenvedéseitől.

A napló-lapokat később Tertullianus foglalta össze, aki részletesen elbeszéli az elszakíthatatlan barátok utolsó napjait és vértanúságát. Így értesülünk Felicitasról is, aki szintén részesült az Úr kegyelmében. Mivel már a nyolcadik hónapjában volt, kínozta a gond, hogy terhessége miatt elhalasztják vértanúságát. Nem volt szabad ugyanis terhes nőket kivégezni. Két nappal a cirkuszi játékok előtt társai közös fohászkodással imádkoztak az Úrhoz, és közvetlenül az ima befejezése után Felicitas nagy fájdalmak között megszülte kislányát. A börtönőr gúnyolódva vetette oda: ha már most ily nehezen viseli a szenvedést, mit csinál majd, ha a vadállatok elé vetik? Felicitas válasza: “Amit most szenvedek, azt én szenvedem, akkor azonban másvalaki lesz bennem, aki helyettem fog szenvedni; mert én is őérette szenvedek”.

Így következett be a legkeservesebb, mégis dicsőséges napjuk. Március 7-én a fiatal katekumeneket az arénában előbb egy vad tehén elé vetették, majd, mivel az nem végzett velük, végül tőrrel szúrták agyon őket. Perpetua azóta a Krisztusban való örök hitet jelképezi, Felicitas nevének jelentése pedig “boldogság”.

Istenünk, kinek szeretetéért Szent Perpetua és Szent Felicitas vértanú asszonyok megvetették a fenyegetéseket és úrrá lettek a halál kínjain, kérünk, add meg az ő könyörgésük-re, hogy a te szeretetedben szüntelenül gyarapodjunk!

Összeállította:
Riskó Mariann