Szent Skolasztika (480-543)

56

A nagy rendalapító Szent Benedek nővére – egyesek szerint ikertestvére – az imádság és a lelki beszélgetés embere volt. Az életére vonatkozó egyetlen forrás Nagy Szent Gergely Benedekről írott életrajza. Skolasztika Szent Gergely szerint a Szabinhegyvidék Nursia nevű városában született gazdag család gyermekeként.
Bár előkelő származása, nagy vagyona és szép külseje számos kérőt vonzott köréje, ő egyedül Istennek akart szolgálni és már fiatalon teljesen a felebaráti szeretet gyakorlásának élt az öregek és a betegek szolgálatában. Skolasztika fiatalabb koráról mégis keveset tudunk, a részletek már csak azután hitelesebbek, miután Szent Benedek megalapította Monte Cassino híres monostorát. Skolasztika maga kereste föl bátyját, hogy közelében lehessen, s hogy végső formát kapjon személyes élete, amely szüleik – feltehetően elég korai – halála után megoldatlan maradt volna, hacsak férjhez nem megy. Skolasztika azonban nem kívánt férjhez menni, eszményei azonosak voltak bátyjáéval, akit gyermekkorától nagyon szeretett, és akihez rendkívüli módon ragaszkodott.
Későbbi hagyomány szerint Skolasztika először Subiaco mellett, a Roccabotte-kolostorban élt, s Benedek támogatta az ottani közösség megalakításában, így Skolasztika tekinthető az első bencés apácának. Később Benedek Piumarolában, Monte Cassino közelében emelt zárdát nővére és társnői számára, s egyúttal gondoskodott megfelelő reguláról (életszabályról) is. A kicsiny zárda nemsokára elégtelennek bizonyult a jelentkezők befogadására. Így hamarosan új és tágas kolostort kellett építeni, az első bencés apácakolostort, melynek Skolasztika lett az első apátnője.
Sokat böjtölt, imádkozott, és fáradhatatlanul tevékenykedett az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásában. Mivel pedig a példa másutt is követésre talált, a bencés apácák rendje rövid időn belül a keresztény világ egyik legnépesebb és legjobban elterjedt rendje lett. Céljuk az volt, s ma is az, hogy úgy éljenek, mint az első keresztények, akikről az Apostolok Cselekedeteiben ezt olvassuk: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban… Mind összetartottak és mindenük közös volt” (ApCsel 2,42-45).
Skolasztika évente egyszer látogatta meg bátyját, hogy lelki társalgást folytasson vele, s Benedek ilyenkor lement hozzá a monostor kapuján kívül eső közeli majorba. Nagy Szent Gergely pápa Párbeszédek című könyvében olvashatjuk a bájos legendát a két testvér utolsó találkozásáról. Az egész napot Isten dicséretében és jámbor beszélgetésben töltötték, amikor pedig beesteledett, vacsorához ültek. Skolasztikát halálsejtelmek töltötték el, de Benedeknek nem szólt róluk. A beszélgetés tovább folyt, a késői órákig. Ekkor Skolasztika könyörögve kérte bátyját: „Nagyon kérlek, ma éjjel ne menj el, hadd beszélgessünk egész reggelig a mennyei élet örömeiről.” „Mi jut eszedbe, nővérem – válaszolta a fivére –, az képtelenség, hogy ne menjek haza a cellámba.”
Benedek nem szeghette meg a saját fogalmazású reguláját, amelyik megtiltotta a testvéreknek, hogy éjszakára ne térjenek vissza Monte Cassinóba. A szent nővér, amikor testvére tagadó válaszát meghallotta, imára kulcsolta és az asztalra tette a kezét, fejét ráhajtotta, és imádkozni kezdett Istenhez, aki mindent megtehet. Amikor ismét föltekintett, az ég elsötétült. Felhőszakadásszerű eső zúdult alá, mennydörgések reszkettették meg a levegőt, így Szent Benedek és a vele érkezett testvérek ki sem merészkedhettek az ítéletidőbe. Benedek maradt tehát, és így hosszúra nyúlt a búcsúzás.
Három nap múlva Benedek megtudta, hogy nővére örökre hazatért. Imádság közben Skolasztika lelkét egy nemes, szépséges fehér galamb alakjában látta a mennyekbe szállni.
Néhány testvér elhozta holttestét Monte Cassinóba, ahol a megilletődött Benedek abba a sziklasírba temette el nővérét, amelyet magának készíttetett. Egy Nápolyban talált, márványba vésett naptár szerint Skolasztikát február 10-én temették el. Rómában a 12. század óta ülik ünnepét ezen a napon.
Skolasztika a Benedek-rendi zárdák és apácáik védőszentje, s vihar idején fohászkodnak hozzá. Művészi ábrázolásokon apácaként látjuk, pásztorbottal és feszülettel, vagy galambbal, mely lelkét szimbolizálja.

Összeállította: Riskó Mariann