Történetek

707

Pünkösdre

„A szél arra fúj, amerre akar…” (Jn 3,8)

A levest még valahogy megettem, de aztán felálltam a vasárnapi asztaltól. Bocsánatot kértem rám csodálkozó feleségemtől, ne haragudjék, le kell dűlnöm, nem érzem jól magam. Ő bekísért a szobámba, lefektetett, betakargatott és szó nélkül kiment. Annyi évi házasság után jól tudta: önmagammal van bajom, nem az egészségemmel. Valóban úgy volt. Fájt a délelőtti igehirdetésem. Talán fél órát is beszéltem, beszéltem – és nem mondtam semmit. Pedig becsületesen felkészültem. Mégis – láttam a tompa, álmos, üveges szemeken – a gyülekezet csak testben volt jelen. A presbiteri székeken egymás után hárman is karórájukra pillogtak. Várták az áment. Velem együtt. Ezért nem kellett még az ebéd sem és bújtam el úgy a szobám sarkába, mint a bibliabeli Jónás a Tarsisba tartó hajó gyomrába, keseregvén.

Később kimentem a kertbe, hogy megmetsszem a rózsákat. Hadd tegyek valami hasznosat is azon a vasárnapon. Még másnap is megült a szürke szomorúság; gépiesen bontogattam a postámat. Egy futtában írt levél is megbújt benne. A borítékon nem volt bélyeg, személyesen dobta be valaki. A levélben ez állt:

„… Köszönöm, amit tegnap a templomban mondott. Aznap reggel feloldottam egy marék erős altatót – meg akartam halni, mert semmi értelmét nem láttam az életemnek. Aztán arra gondoltam, előbb elmondom a Miatyánkot, de a közepén elakadtam – elfelejtettem! Letettem a poharat és elindultam abba a kis templomba, ahol kereszteltek, ahova anyám járogatott, amíg élt. Én sohasem mentem vele, pedig gyakran könyörögve hívott. Másfelé ténferegtem, és ahhoz a pohárhoz jutottam. Most odamentem, hogy legalább egy végigmondott Miatyánkkal induljak ki az életből. Az utolsó sorban meghúzódva erre vártam. De közben felfigyeltem egy mondatára: Az életnek az az egyik értelme, hogy megtalálja benne ki-ki a maga útját. És azt is mondta: aki keres, az talál. Hazamentem és kiöntöttem a pohár tartalmát. Most a magam keresésére indulok. A Miatyánkot már tudom. Isten áldja meg.”

Háromszor is elolvastam, döbbenten és egyre ámultabban, mert én azt a mondatot – amire „felfigyelt” -, nem mondtam. Csobogtam az életről ezt is, azt is, de a megköszönt, életmentő mondat nem tőlem való. Jegyzeteimben nyomát sem találtam. Később kérdezgettem másokat is – senki sem tudott róla. Pedig az lett volna igehirdetésem lényege – ha a levélíró mégis hallotta, akkor Az mondta, Aki ama éjjelen arról a titokzatos szélről beszélt Nikodémusnak, amely arra és akkor fúj, amikor akar. A Lélek szólt hozzá, amíg én prédikálgattam. Akkor értettem meg – több évtized távlatából -, miért rendített meg engem az az igehirdetés, amelyből egyetlen szót sem értettem. Mint rákospalotai lelkész Baselben tanulhattam tovább a negyvenes évek legelején.  Vasárnaponként – ha befértem a templomba – Walter Lüthit, Svájc híres igehirdetőjét hallgattam. Később megtudtam, hogy egy hétköznapon is rendszeres bibliaórát tart az imateremben. Elmentem oda is. A tágas helyiség zsúfolásig megtelt. Lüthi lelkesen, szinte lobogva beszélt, szikrázott körülötte a levegő, de Isten és Jézus nevét kivéve semmit sem értettem abból, amit mondott, mert svájci dialektusban szólt a híveihez. Mégis hallatlan pünkösdi élményem volt. A „magam nyelvén” hallottam Lüthit, mint az első pünkösdkor Pétert „a pártusok, médek és elámiták”, meg a többiek. Valamiképpen a szívem rezonált a beszédére és nem az értelmem.

A bibliaóra után a Rajna partján késő éjjelig föl-le sétáltam, inkább szaladgáltam, ujjongó örömmel új életre éledve, mint a levélíróm.

Gyökössy Endre

Úrnapjára

Mermillod genfi püspök minden este, lefekvés előtt bement a templomba imádkozni. Megköszönte Jézusnak a neki juttatott kegyelmeket, és térdhajtással mondott neki jó éjszakát. Amikor egyik este épp menni készült, gyanús zajra lett figyelmes, ami a gyóntatószék felől jött. A gyóntatószék ajtaja kinyílt, és egy asszony lépett elő.
„Mit keres Ön itt? – kérdezte meglepve a püspök. „Múltkor meghallgattam egyik szentbeszédét, melyben az Oltáriszentségről prédikált. Én sosem hittem, hogy Jézus valóságosan jelen van a kenyér színe alatt. Elhatároztam, meglesem, hogyan viselkedik a püspök úr az oltár előtt, amikor senki nem látja. Most már látom, hogy milyen komolyan hisz. Ez az én hitemet is visszaadta!”

György Attila

Előző cikkRemete Szent Antal, a Sivatag Óriása
Következő cikkHogyan múlhatja felül az ember önmagát?