Vagyok-e valaki? 4. rész

674

A helyes énkép feltétele – a feltétel nélüli szeretet

Sorozatunk utolsó előtti részében arra keressük a választ, hogyan tehetünk szert helyes énképre akkor, ha ennek kialakulását családi és tágabb környezetünk nem biztosította.

Ha gyermekkorunkban nem kaptunk elég szeretetet a szüléinktől, ha úgy éreztük, hogy elutasítanak, ha nem éreztük, hogy fontosak és értékesek vagyunk, felnőtt korunkra helytelen és a valóságnak nem megfelelő énkép alakul ki bennünk. Ilyenkor kétféleképpen próbáljuk növelni értékességünk tudatát: vagy kapcsolatainkban társainktól várjuk, hogy megerősítsék önbizalmunkat, vagy pedig saját magunknak bizonygatjuk, hogy igenis értékes emberek vagyunk. „Minden társas kapcsolat megerősíti a résztvevők önbizalmát, hiszen az adott és kapott szeretet alátámasztja az énképüket – úgy érzik, hogy helyesen viselkednek, jó emberek, mások elfogadják őket, és vágynak a társaságukra. A szeretet állandó megtapasztalása elaltatja a szorongást, és lelki békével ajándékozza meg az embert.” (Wagner)

A helytelen énkép azonban tönkreteheti a kapcsolatainkat. Úgy érezzük, őszintén szeretjük a másikat, de sokszor csak azért fordulunk hozzá, hogy megerősítse önbizalmunkat, hogy bizonyságot szerezzünk arról, hogy igenis értékes emberek vagyunk. Nem tudunk tehát őszinte szeretettel közeledni embertársainkhoz, inkább az önmegerősítés eszközeit látjuk bennük. Azt akarjuk, hogy szeressenek, elsődlegesen önmagunkra összpontosítunk, és egyáltalán nem foglalkozunk a másik ember igényeivel és vágyaival. Ha pedig társunk nem felel meg elvárásainknak, elkeseredünk, megsértődünk és védekező állásba helyezkedünk. Nem vesszük észre, hogy talán a másiknak is szüksége van megerősítésre, amit pedig tőlünk vár.

Az az ember, aki kisebbségi komplexusban szenved, magába zárkózik, és csak magával foglalkozik. Figyeljük meg, mi az, amit ilyenkor mondani szoktunk: Én semmire sem vagyok képes. Én nem kellek senkinek. Velem senki sem törődik. Engem senki sem szeret. Nekem semmi sem sikerül. – Mindegyikből kimaradt a másik ember. Mind énközpontúságra utalnak, a másik ember egyikben sincs jelen. Az elkeseredett, magányos, depressziós ember magába zárkózik, sajnáltatja magát és nyalogatja sebeit, ahelyett, hogy megnyitná magát az emberek előtt és ezt mondaná: Szeretlek, szükségem van rád, érdekelsz engem.

Kisebbségi érzéseinket csak a másokkal és Istennel való kapcsolatunkban tudjuk legyőzni. Csak úgy tudjuk kialakítani magunkban a helyes önképet, ha biztos alapokra építjük. Csak úgy tudunk teljes emberekké válni, ha tudjuk, honnan jöttünk, hová tartunk, miért vagyunk és mi a célunk. Az egyetlen személy, akiben tökéletes megerősítést találhatunk, akiben megtalálhatjuk önmagunkat – az Isten. Mindent, amire szükségünk van, amit hiába keresünk magunkban és másokban, azt Benne megtalálhatjuk. Ő a kimeríthetetlen forrás, amely minden szomjat csillapít, minden szennytől megtisztít, minden sebet begyógyít. Ő az egyetlen és leghatékonyabb orvosság bajainkra, gyógyír sebeinkre. Bárhova, bárkihez mennénk, sehol és senkinél nem kapjuk meg azt, amit megkapunk Nála.

Isten szeret minket. Olyannyira szeret, hogy saját képmására teremtett bennünket, és saját Fiát sem kímélte értünk, hogy megmeneküljünk. Miért tette ezt? Mi azt gondoljuk, hogy senkik vagyunk, hogy semmit sem érünk, de Isten nem így lát bennünket. Számára mi valakik vagyunk, számára értékes emberek vagyunk, Neki nagyon fontosak vagyunk. Isten úgy szeret minket, amilyenek vagyunk, elfogad minden hibánkkal együtt. Neki szüksége van ránk, hiszen gyermekei vagyunk. Mivel pedig Istennek számítunk, nem kell félnünk többé attól, hogy senkik vagyunk. Valóban értékes emberek vagyunk, ha maga Isten tart számon minket.

Sorozatunk következő, befejező részében ezt a gondolatot vezetjük tovább.

Puskás Diána
Maurice E. Wagner Vagyok-e valaki? c. könyve alapján

Előző cikkLourdes és a szeplőtelen fogantatás dogmája
Következő cikkBibliaolvasás gyerekeknek