Szeptember 15-én van a Szent Kereszt megtalálásának ünnepe. Ahogy Szent Ilona megtalálta Krisztus keresztjét, úgy találjuk meg mi is a másik emberben a keresztre feszített, a keresztjét hordozó Krisztust. Teréz anya, Szent Ferenc, Szent Márton és még sok neves és névtelen szent próbált úgy élni, hogy észrevegye Krisztust a szenvedőkben, és az ő szolgálatuk által valójában Őt szolgálják és szeressék. Ez a mi feladatunk is, de nem is olyan könnyű a körülöttünk lévő szenvedést észrevenni.
Mert nemcsak az szenved, akiről ez első pillantásra nyilvánvaló. Igen, a fájdalmaktól aludni sem tudó, ágyhoz kötött betegben nyilvánvalóan látszik a szenvedő Krisztus arca. De észreveszed-e Őt a beteget ápoló családtag fáradt arcán, aki hónapok óta hiába várja, hogy „kiszabaduljon” valahová, és el nem végzett feladatai is gyötrik?
Észreveszed-e Krisztus arcát a keménykedő, veszekedős munkatársban? Vajon milyen belső sebet hordoz, ami megkeményítette? És a folyton ideges, kapkodó hölgy a templomból? Bizonytalan magában és az életben, ezért idegesítheti minden és mindenki – milyen gyerekkora volt?
Aztán ott van a hajléktalan, aki részegen kéreget mindennap. „Az ő hibája, miért nem megy dolgozni inkább?” – mondhatják róla, akik nem ismerik a történetét, szintén részeges szüleit, betegségeit és azt, hogyan hagyta ott a felesége és került lakás nélkül az utcára, ahol a meleg egyetlen forrása az alkohol.
De mi újság a reggeltől estig dolgozó kőművessel? Muszáj minden munkalehetőséget megragadni, kell a pénz. A gyerek tanul, a ház felújításra szorul, a számlákat fizetni kell. Az asszony a piacon dolgozik, mindennap. A főnök vasárnap is kiküldi, nincs pihenőnap, ha nem tetszik, keressen más munkát. Alig látják egymást. Ha beszélnek, csak a teendők, a gondok, a pénzügyek kerülnek szóba. „Engem ki szeret???” – mindkettejük szívében ott a néma kiáltás, de már nem hallják egymást. Beleszürkültek az életbe. Krisztus arca? Ki ér rá ma ilyennel foglalkozni?
Az alkoholista felesége már sok éve, hogy csendben szenved. Egyedül látja el a gyerekeket, és keményen dolgozik, hogy előteremtse a mindennapit. Már nem remél. Nem sokat beszél – miről is? – és mindig keserű. Nem jó társaság. Benne meglátod-e a szenvedő Krisztust?
A szomszéd utcában a csinos fiatalasszony, akit mindenki irigyel. Szép ház, gazdag férj, két gyerek. Kevesen tudják róla, hogy depresszióval küzd. Betegségét titkolnia kell, és éjszakánként azon gondolkodik, mikor lesz már vége az egésznek. Ki keresi benne Krisztust?
A közelében lakó öreg néniben biztosan nem keresi senki – már csak azért sem, mert senki nem nyitja rá az ajtót. Húsz éve él egyedül, rokonai nincsenek. A fűtést már rég lekapcsolták. Várja a halált. Ér-e még valamit az ő élete?
Bezzeg a szemben lakók sokan vannak! Három generáció együtt. A házban gyakran robbanásig feszült a hangulat. Ha lehet, kerülik egymás tekintetét. Hogyan is láthatnák meg így a másikban Krisztus arcát? Egyenként, a templomban keresik – vajon ott megtalálják?
A friss nyugdíjas tanárnőnek még van ereje. A barátnőivel jól érzi magát – nem szívesen megy haza, a férje szidja, veszekszik rá, bármit csinál. A szeretetlenség okozta fájdalmáról a barátnőknek sem mond semmit – a családját nem beszéli ki az ember! -, csendben szenved.
A tolókocsis rokkantat mindenki sajnálja. Ha segítségre van szüksége, szívesen odasietünk. De mi van a „lelki rokkantakkal”, a szívükben sérültekkel? Akiket gyerekkorukban nem szerettek eléggé, akiket megsebzett az élet, és akiket most elkerülünk, mert furcsák, mert nem jó társaság, nem lehet kiszámítani, mikor sértődnek meg vagy kezdenek sírni. Őket nem sajnálják, inkább neheztelnek rájuk, beszélnek róluk, elszigetelik őket.
Pedig valahol mindannyian sebzettek vagyunk, kisebb vagy nagyobb mértékben. Megvannak a magunk fájó pontjai, amihez, ha hozzáérnek, védekezünk vagy éppen támadni kezdünk. Sebeinket egyedül Isten gyógyíthatja meg, aki Jézusban megbocsátott nekünk, és minket is képessé tett a megbocsátásra – ami a gyógyulás útja. Kereszteket hordozunk mindannyian, amik sokszor nem látszanak kívülről, de annál súlyosabbak. A magunk keresztjeit látjuk, a másikét nem mindig, és talán irigyeljük a sorsát, pedig…
A bűn az egész világot megsebezte, és mindenki szenved. Ezért a szenvedő Krisztus is ott van mindenkiben. Csak fel kell fedezni. Ahhoz pedig, hogy felfedezzük, felül kellene emelkedni egy kicsit a saját problémáink halmazán, hogy körül tudjunk nézni magunk körül. Ha kiléptünk önzésünk zárt köréből, új világ nyílik meg előttünk: Isten országa a földön, ahol az emberek egymás terhét hordozzák, és könnyebbé válik a megosztott teher, viszonylagossá a problémák. Végre felfedezhetjük Krisztus arcát, és az Ő tekintete fölemel.
PPM
© Új Hajtás - Egyházmegyei Hatóság, Munkács 2006-2024.
Minden jog fenntartva!