Beszélgetés Mankovics Sándor újmiséssel

Majnek Antal püspök június 19-én Munkácson, egyházmegyénk székesegyházában pappá szentelte Mankovics Sándor diakónust. Az alábbiakban a vele készített interjút olvashatják.

– Ungváron születtem, szüleimnek első gyermeke voltam – kezdi a beszélgetést Sándor atya. – Később még született egy öcsém és egy húgom. Szüleim nem voltak vallásosak, így mi sem kaptunk vallásos nevelést. Kizárólag pászkát szentelni mentünk el a templomba. Tizenhárom évesen nagymamámnak köszönhetően elsőáldozó lehettem, de utána lassan elmaradt a templomba járás.

– Mégis felismerted Isten hívását a papi szolgálata. Hogyan zajlott ez a folyamat?

– Húsz éves koromban egy ifjúsági hittanórára kaptam meghívást. Elmentem és ott ragadtam. Sok mindent megtudtam a vallásról, Istenről, magamról. Ezeket a hittanórákat Mékli Attila atya tartotta, aki igazán értett a fiatalok nyelvén és nagyon találóan, érthetően tudta megfogalmazni a válaszokat a számomra, számunkra kérdéses, problémás dolgokra. Így lassan erősödni kezdett a szívemben egy érzés, egy hívás. Bár sok éven keresztül hessegettem ezt a belső gondolatot, vitatkoztam a Jóistennel, de végül beadtam a derekamat. 2002-ben jelentkeztem a püspök atyánál, aki felvett kispapjelöltnek és elkezdődött a jelöltségi évem, amit részben a püspökségen, részben a rahói plébánián töltöttem Snep Román atya szárnyai alatt.

– Milyen terveid, álmaid voltak azelőtt, mielőtt még nem határoztad el, hogy követed Isten hívását? Hisz biztosan ezek is hatással voltak arra, hogy sok éven keresztül nem akartál a papság gondolatával foglalkozni.

– Jogász akartam lenni. Érettségi után felvételiztem a jogi szakra, az Ungvári Egyetemre, de nem vettek fel. Így egy magánegyetemre jelentkeztem, ahová felvettek közgazdaság és menedzsment szakra. Mivel magas volt a tandíj és szüleim nem tudták fizetni, kis idő után ott kellett hagynom tanulmányaimat. Következő évben egy szakácscukrász szakiskolába felvételiztem, amit be is fejeztem. Tanulás alatt is és utána még fél évig dolgoztam a vendéglátóiparban, azonban nem igazán tetszett ez a szakma. Éreztem, hogy valami mást akarok csinálni. Ekkor éreztem úgy, hogy ha Isten hívását követem, amit szívem mélyén érzek, boldog leszek.

– Szüleid, barátaid hogyan fogadták a döntésedet?

– Szüleim számára váratlan volt, amikor megtudták, hogy pap szeretnék lenni, azonban azt mondták, hogy ha így döntök, elfogadják döntésemet és mindenben támogatnak. Barátaim is nagyon furcsának találták az elhatározásomat. Volt, aki eltávolodott tőlem emiatt, de azért néhányukkal még most is tartom a kapcsolatot.

– Milyen volt a papságra való felkészülés?

– 2003-ban kerültem a váci szemináriumba, ahol elvégeztem az előkészítő évet. Nagyon örültem ennek az évnek, sok új dolgot ismertem meg, és még nagyobb kedvet kaptam a papsághoz, az arra való felkészüléshez. 2004- ben kezdtem el teológiai tanulmányaimat az Egri Hittudományi Főiskolán, amelyet most, 2010-ben sikeresen befejeztem. Először nehézséget okozott a magyar nyelven történő tanulás. Édesapám szülei bizonyos szinten beszéltek magyarul, én is tőlük tanultam meg valamennyire a nyelvet, illetve barátaimtól, azonban nem gyakoroltam azt. Amikor megéreztem magamban a hivatást, elkezdtem sokat olvasni magyarul, de így is kellett két-három év, amíg belejöttem.

A szemináriumi évek elején néhányszor megfordult a fejemben a kérdés: alkalmas vagyok-e hogy ezt a hivatást betöltsem? Mindig arra jutottam, hogy alkalmatlan vagyok, azonban hittem, hogy Isten alkalmassá tesz, és felajánlottam neki a készületi időt, hogy olyan papot faragjon belőlem, aki méltó módon szolgál majd Neki. Ez a hozzáállás segített leküzdeni minden nehézséget, amelyek során gyakran azt gondoltam, hogy képtelen vagyok rá.

– A szemináriumi évek alatt melyik tantárgy tetszett a legjobban?

– Az egyházjog. A tanár is nagyon jól adta elő a tantárgyat. A szakdolgozatomat is egyházjogból írtam.

– Nem gondoltál arra, hogy papként folytatod az egyházjogi tanulmányaidat?

– Még az elején vagyok a papi szolgálatnak. Először mindenképpen szeretném mélyebben megismerni a lelkipásztorkodást. Később, ha lesz rá lehetőség, talán folytatom ilyen irányú tanulmányaimat.

– Hogyan élted meg a papszentelés pillanatát?

– Nagyon vártam ezt a pillanatot, hogy ott feküdjek az Úr oltára előtt. Nagyon mély öröm volt bennem. Végiggondoltam a felkészülésem idejét. Bár nem mindig sikerült, de többnyire Jézusra támaszkodtam és ráhagyatkoztam. Ezt tükrözi az újmisés jelmondatom is: „én vagyok az Út, az Igazság és az Élet”.

– Papnövendékként, diakónusként gondolom, megismerted a Munkácsi Egyházmegyét, a kárpátaljai hitéletet, az itteni örömöket, nehézségeket. Születtek- e benned tervek, elhatározások a lelkipásztorkodás mikéntjével kapcsolatban?

– Igen, nekünk, kispapoknak a nyári hónapok alatt beosztott programokon kellett részt vennünk, amikor itthon voltunk Kárpátalján. Így valóban sok helyet és hívőt megismerhettem. A program általában plébániai gyakorlat vagy táboroztatás volt. A fiatalokkal való foglalkozás nagyon megtetszett. Jó alkalomnak tartottam a táborokat arra, hogy Krisztus üzenetét átadhassam a hittanosoknak, ministránsoknak. Nem éreztem, hogy valami okosat, vonzót kellene mondanom nekik, többnyire egyszerűen csak a jelenlétemmel, viselkedésemmel próbáltam megéreztetni velük Isten evangéliumának nagyszerűségét. A papi szolgálatom része a fiatalok megszólítása is. A többi ugyanolyan fontos lelkipásztori tevékenység mellett törekedni szeretnék arra, hogy Krisztus hangját minél tisztábban tudjam közvetíteni a fiataloknak.

[vissza]