ANYÁK NAPJÁRA

Annyi közöttünk a virágzó nő, hogy kell egy nap a virágzó esztendőben, amikor külön előttetek hajlunk meg hódolattal, ti jóságos édesanyák. Csak ezen a tiszta, tavaszi napon érzi az ember, hogy milyen magasan álltok azok fölött, akiktől a kegyetlen természet megtagadta a gyermekáldást, és akik ragyogással, ruhákkal, ékszerekkel szeretnék pótolni a nőnek azt a földi ékességét, amit a gyermek jelent. A gyermek, aki egyszerre eltép benneteket a fényes lámpáktól, el a báloktól, a százféle mosolygó ifjúságtól, és egy misztérium kálváriáján keresztül megszerzi az anya szó elé azt a jelzőt, hogy édes. Jutalom-e nektek ez a jelző, vagy csak inkább balzsam arra a fájdalomra, amelyet átéltek, vagy csillapító szer, szerény elismerés és kopott pálmaág, amelyet a világ talált ki, hogy valamivel kifejezhesse háláját irántatok? Háláját és megrendülését, hogy vállaljátok a nő isteni küldetését.
Hogy megtöltitek élő tartalommal a világ ringó bölcsőit, hogy feláldozzátok a gyermekért a sugárzó termek tökéletességét, a szabad órák szórakozását. Ti vagytok azok a mártírok, ti, fiatal anyák, akik egy síró, jajveszékelő, nyűgös és falánk utódért lemondtok a táncról, szórakozásról és a hiúság összes nagy vásáráról, mert csak ti értitek meg, hogy mi mindent kell feláldozni egy új életért.
És ennek a csecsemőnek két-három évtizedre van szüksége, amíg tisztában lesz azzal, hogy mivel tartozik az édesanyjának. A gyermek kézcsókja, amikor letörlitek első könnyeit, csak olyan, mint a szirmok hullása. A kamaszok és csitri lányok hálája az édesanya jóságáért kétes viszonzás, mert a tollasodó szárnyak napról napra messzebb röpítik őket az anyai becézgetés melegétől. A növekvés és nagyság első korszakában minden siker feledékenységet ültet el a gyermek szívében, saját erői megmámorosítják, az édesanyának csak egy-egy rövid levél jut, vagy sebtiben írt lap arról a felfelé ívelő pályáról, amelynek lábánál a hűtlenség, a távolodás és a közöny ellenére is ti álltok ott mosolygó szemmel, ti, ezüstös fejű édesanyák. A szenvedések és lázak egész légiója fut át a felnőttek lelkén, amíg eljutnak odáig, hogy le tudnak végre borulni az édesanya nagysága előtt.
Meg kell tudni csendesedni ahhoz, hogy az ember a maga teljes fényében lássa az édesanyák önfeláldozását. Mikor az ember már tudja, hogy mi a munka, akkor indul meg mélyen, ha eszébe jut, hogy az édesanyja érte kelt föl ezerszer a derengő hajnalokon, érte állt oda kenyeret dagasztani, érte hajolt le százszor a tűzre rakni, a varrógépet hajtani…, s ha menyegzői mirtuszágát olykor megtalálja a vitrin drágaságai közt: csoda-e, ha egy pillanatra homályos lesz két nagy, jóságos szeme, mikor arra gondol, hogy e szűzies korona feltevése előtt még egészen önmagáé volt. S mihelyt fejére tették ezt a fehér ágat, eljegyezte örökre önmagát azokkal és azokért, akikért ezután élni fog. Csak érett fejjel tudunk meghatódni azon a végtelen szerénységen és egyszerűségen, ahogyan ők, az édesanyák örömeiket megválogatták, amíg mi a szoknyájuk mellett fölcseperedtünk. Csak most érezzük, hogy mit jelenthetett neki a fáradság, ha délután egy félórára a díványra roskadt. Csak most jövünk rá, hogy mennyi volt benne az alkalmazkodás, mikor a szűkös viszonyok között is derűsen nézett fel apánkra, és mint egy kiapadhatatlan dal: ő muzsikálta be jókedvvel a
csüggedő családi fészket.
Nő maradt az egyhangúság és a szakadatlan küzdelmek között is, örök forrása a fénynek, simogatásnak és a vigasztalásnak. Nő, aki romlatlan, nő, aki mosollyal jött a világra, és aki ezzel az égi adományával meg tudta szépíteni nekünk az egész durva világot. Nincs arra szó, amellyel ezért hálát adhatnánk neki, nem tudunk mi ezért jutalmat adni – „füstbe ment terv” itt minden gyermeki igyekezet -, elfelejtünk minden szép gondolatot és himnuszt, mikor ezen a napon elébe állunk…; és bocsássa meg nekünk, ha köszöntők, hálálkodások és szavak helyett lehajlunk áldott kezéhez és forrón, alázattal és megtisztult szívvel a tíz ujját megcsókoljuk.

Papp Jenő