Leonardo: Boldogasszony a sziklabarlang előtt

A festő és szobrász, építész és hadmérnök, természettudós és lélekbúvár, író és költő, de a zene terén is mester Leonardo csodának számított a maga korában, és közönséges, halandó ésszel mindmáig megfoghatatlan. Kis faluban, Vinciben. Firenze közelében született 1452-ben, és királyi kastélyban halt meg 1519-ben. Kortársai között idegen volt, felnéztek rá, de féltek tőle. Hercegek és hadvezérek versengtek szolgálataiért, mind magához akarta csábítani a hatalmas varázslót, a daliás, kitűnő ízlésű, rendkívül művelt mestert, hogy csatornákat és erődöket építsen, vagy a milánói Sforza hercegi udvar számára díszes felvonulásokat, színpadi látványosságokat rendezzen.: önműködő játékokat szerkesszen, díszleteket tervezzen. De sokáig sehol sem volt maradása, élete nyugtalan vándorélet volt. Firenzéből Milánóba, Milánóból Firenzébe utazott, később Rómába ment, majd végül I Ferenc francia király udvarába került, és ott is halt meg francia földön, csodálattól övezve, de meg nem értve. A reneszánsz egyetemes emberének mintaképe lett.
A kielégíthetetlen tudásvágya, a tökéletesség keresése, amely egész művészi és tudományos munkásságát meghatározta és jellemezte, gyermekkori sebzettségéből is adódott. Az élet megfosztotta az anyai szeretettől, ötesztendős, amikor megválik anyjától. Egész életében hiányolja és keresi majd az anya titokzatos, dédelgető mosolyát, amely beragyogta a kisgyermek világát. A „mosolygó női és gyermekfejek” viszont, amelyekről Vasari tesz említést, nyomtalanul eltűntek. Az utókorra maradt festményeinek száma, sajnos, alig tucatnyira tehető.
Egyik tökéletesen befejezett korai remekműve, a Louvre-ban becses kincsként őrzött Boldogasszony a sziklabarlang előtt, avagy a Sziklás Madonna. Milánóban készült a Szeplőtelen Fogantatás Testvériség megbízásából egy később lerombolt ferences templom kápolnája részére. Két változata maradt ránk. A párizsi, az első megfogalmazás a mester saját kezének műve, a londoni már egy tanítvány testvérpár közreműködését is mutatja.
Leonardo alakjait zseniális egyszerűséggel egy képzelt háromszögbe helyezi el: középre Máriát, jobbra-balra egy-egy gyermeket, melléjük az angyalt telepítette.
Az elrendezés módja szerves egységgé fogja össze a négy alakot, s a néző tekintetét a kép középpontja, leglényegesebb része felé irányítja. Leonardo az első, aki képei komponálásánál e formai megoldást használja.
Előtanulmányaiból látszik, hogy a mester kereste a csoportot egységbe fogó motívumot, és Mária oltalmazó mozdulatában találta meg, aki széttárja karját a gyermekek felett. A kis János áhítatosan térdepel a Szűzanya köpenyének oltalmában – ő a védelemre szoruló emberiség képviselője. Távolabb, Mária előtt ül a gyermek Jézus, akit az angyal alakját magára öltött isteni kegyelem óv. Kiváltságos voltát jelzik a feje fölött glóriaként lebegő kezek. Jézus megáldja az emberiséget. A kifejező gesztusok együttese, Mária baljának Jézust óvó és jobbjának Jánost oltalmazó mozdulata, a kis Jézus 1483-1485 korul. áldó és Keresztelő János imádó keze, az angyal mutatóujja – mind csupa bensőséges tartalommal telített mozzanat. Gyöngéd érzések finom és magasrendű tolmácsolását látjuk.
A festmény legrejtélyesebb szereplője az angyal, akit profilból látunk, és aki földöntúli mosollyal, pillantásával hívogatva kitekint a képből, hogy vegyünk részt a misztériumban. Miért mutat oly határozottan Szent Jánosra? És vajon kire tekint?
A londoni változaton az angyal nem mutat a Gyermek felé, nem tekint ki a nézőre, így a mű valamit veszít a varázsából.
A háttér sziklái katedrálisként emelkednek a jelenet fölé. Nem tudjuk, hogy nincs-e önmagukon túlmutató jelentőségük, nem gondolt-e Leonardo az apokrif evangéliumok egyik legendájára, amely szerint az Egyiptomba menekülő Szent Család útközben megpihent egy barlangban, és az ifjú János meglátogatta őket. A reneszánsz művészet szokatlan témái legtöbbször rég elfelejtett mítoszokat és szimbólumokat rejtenek.
A barlang felső, bal oldali nyílásán beszűrődő világosság az arcokra, a gyermekek testére, az angyalra esik, mintegy körbejár a kép legfontosabb részein, és új hangsúllyal emeli ki a fontosabb részleteket. A kissé tompított fényben a Boldogasszony arca, aki itt a boldogság megtestesítője, a gyermek Jézus felé fordul. Mária önfeledten, mint aki távol él a világ zajától, pihenteti szemét a két gyermeken. Lágyan mintázott arcán látni, hogy szelíd öröm fogja el gondtalan együttlétük, játékos kedvük láttára. Finom vonásait gyöngéddé alakította a mesteri leonardói fény-árnyék játék.
Elődeinek rokon tárgyú festményein a Boldogasszony komoly arcán szinte rajta van küldetése fontosságának tudata, a komolykodó Jézus sem igazi gyermek, úgy tekint a képből felénk, mintha tragédiáját előre sejtené. Leonardo távol áll ettől a világtól. Életörömmel telt kedélye a maga érzéseiből is juttat valamit képei szereplőinek. A festészetben Leonardo Sziklás Madonnáján jelenik meg először a derűs életérzés.
Saját feljegyzése szerint: „A festő tudományában lakó istenség teszi, hogy a festő szelleme átváltozik az isteni szellem hasonlóságára.”

R.M. Nagyszőlős