Lourdes

Valószínűleg nincs olyan katolikus, aki ne hallott volna már Lourdes-ról, az ott történt csodás gyógyulásokról. 1858 óta, amikor Franciaországban Bernadettnek, az egyszerű családból származó kislánynak több alkalommal megjelent a Szűzanya, emberek milliói keresték fel a jelenések barlangját, amely napjainkban is az egyik leglátogatottabb zarándokhely. Betegek keresik fel a világ minden tájáról csoportosan és egyenként, hogy testi vagy lelki gyógyulásban legyen részük.
Ebben az évben öt kárpátaljai mozgássérült testvérünk is lehetőséget kapott arra, hogy a Magyar Karitász és a Máltai Lovagrend közös szervezésében csatlakozhassanak a Magyarországról Lourdes-ba készülő betegek csoportjához. Itt szeretnénk közreadni kettőjük élménybeszámolóját. Ezt megelőzően azonban álljon itt a Magyar Karitász főtitkárának, Adányi Lászlónak személyes története, amely szorosan kapcsolódik a Magyarországról évente megszervezett lourdes-i zarándoklat történetéhez.

Mindig vegyes érzelmekkel olvastam a csodákról. Mint a Szentírást forgató ember, volt már tapasztalatom arról, nem szó szerint és mai felfogással kell értelmezni dolgokat. A csodákkal azonban nem tudtam mit kezdeni, ezért elhatároztuk a feleségemmel, hogy „megnézünk” egyet közelebbről. Már régebben tudtuk, nem lehet gyermekünk, ezért Lourdes-ra esett a választásunk, hátha… Persze azért komolyan nem hittem abban, hogy ettől a zarándokúttói megváltozik a helyzet. Ebben tévedtem, a helyzet megváltozott, csak nem úgy, ahogyan arra én gondoltam! Na de ne vágjuk a dolgok elébe!
Mindez 1988-ban történt, amikor Magyarországról még elég körülményes volt a nyugati országokba utazni. Ráadásul Lourdes igen messze van, a kiváltható pénz csak az utazásra lett volna elég. Ezért egykori lelki vezetőnkhöz, Kozma György jezsuita atyához fordultunk segítségért, aki ekkor Bécsben dolgozott. Ő a tőle megszokott módon intézte az ügyet: levelünkre a következő kimerítő választ küldte: „Legyetek április 28-án délután 2 órakor Bernben, a vasútállomáson. Gyuri”. Ott voltunk. Nem tudom, az olvasók közül járt-e valaki egy idegen ország vasútállomásán olyan randevún, ahol nem tudta, kivel fog találkozni, és mi történik majd. Esetleg érdemes kipróbálni. Pontosan kettőkor odajött egy ember, megkérdezte, mi vagyunk-e a magyarok – nyilván ez messziről látszott -, és elvezetett bennünket egy hátsó vágányon álló szerelvényhez, ahol furcsa jelmezbe öltözött emberek sürögtek-forogtak, tolókocsikban ülő embereket gyömöszöltek be a szűk fülkékbe, de mindenki igen jókedvű volt. Címkét kaptunk mi is a bőröndjeinkre, meg egy kis füzetet a zarándoklat programjáról, majd a pontosan kijelölt helyünkre leültettek bennünket. Úgy negyedóra múlva kezdtük magunkat furcsán érezni. Ülünk egy vagonban, és az ablakon keresztül látjuk, hogy mindenki dolgozik, bőröndöket, ládákat pakol, mozgássérülteknek segít felszállni, mi pedig, fiatal emberek üldögélünk, és ezt nézzük. Leszálltunk tehát segíteni. Ebben a pillanatban fertőzött meg bennünket a Lourdes-vírus. A csoda hatni kezdett.
Egy különvonat utasai lettünk, amely könnyű és egészen súlyos betegeket vitt magával. A furcsa jelméz a számunkra addig ismeretlen máltai lovagok ruházata volt. Az egyenruhába öltözött kísérők egyrészt saját zsebükből fizették az útiköltséget, másrészt szabadságot vettek ki, hogy segíthessenek. Harmadrészt mindannyian megszerezték azt a képesítést, amely ahhoz szükséges, hogy betegekkel egy ilyen hosszú útra elmehessenek. Lourdes-ban azután megtapasztaltuk, hogy a világ minden sarkából összesereglettek a máltaiak betegeikkel. Együtt imádkoztunk, és megéreztük azt, hogy a mi betegségünk valójában sokkal elviselhetőbb másokénál. Segítettünk a betegeknek, de tőlük sokkal több szeretetet kaptunk viszonzásul. A zarándoklat élménye azután egy életen át elkísért valamennyiünket. Mindezt elmondani, lefilmezni, leírni nem lehet, aki ezt Lourdes-ban átélte, ismeri a csodát.

Hazafelé azon gondolkoztunk, hogyan lehetne a minden év május első hétvégéjén megtartott nemzetközi máltai zarándoklatba bekapcsolni a magyarokat. A Máltai Lovagrend magyar tagjai ekkor külföldön éltek. Az ő segítségükkel indult el 1990-ben Budapestről az első különvagon magyar zarándokokkal a Keleti pályaudvarról. A munkába később bekapcsolódtak a Magyarországon felvett új rendtagok is. Azóta 10-15 beteggel minden évben sikerült útra kelni. A zarándoklat megszervezése és finanszírozása évek óta a Magyar Karitász segítségével történik. Kezdettől fogva törekedtünk arra, hogy a magyar zarándoklat ne csak a Magyarország határain belül élők számára adjon lehetőséget Lourdes-ba utazni. Kezdetben Erdélyből jöttek velünk, majd a Felvidékről, és most, első alkalommal, Kárpátaljáról. Reméljük, hogy ebből hagyományt teremthetünk, és a lourdes-i csoda Kárpátaljára is kiterjeszti működését.

Következzen most az egyik kárpátaljai zarándok, Kontros Elza beszámolója!

Szeptember végén egy szerencsétlen esés követeztében megsérültem, combcsonttörést szenvedtem. Ennek következtében négy hónapig ágyban kellett feküdnöm. Bohán Béla atya minden hónap elején meglátogatott, elhozta nekem az oltáriszentséget, mely erőt és megnyugvást adott nekem nehéz napjaimban. Március elején beszélgetésünk közben megemlítette nekem: „Tessék elmenni Lour-des-ba!” Nagyon meglepődtem, mert nem éreztem olyan jól magam, hogy útnak indulhassak. Béla atya biztatott, hogy ez a zarándokút mozgássérültek részére szerveződik, és egy egészségügyi szervezet látja majd el a betegeket. Boldogan fogadtam el az ajánlatot, melyben a jó Isten kegyelmét láttam. Április 29-én indultunk Munkácsról. Török Dénes és kísérője, Molnár Orsolya egy mikrobusszal Budapestig vittek minket, nagy szeretettel segítettek nekünk mindenben, még városnézésre is jutott idő.
Vonattal indultunk tovább Lourdes-ba, kísérőink a Máltai Lovagrend tagjai voltak, akik rendkívül mély benyomást tettek ránk. Bár már korábban is hallottam erről a rendről, nem ismertem valódi hivatását. Ezek a jóságos, intelligens emberek fáradtságot nem ismerve, rendkívüli figyelemmel, szeretettel és körüljárással ápoltak bennünket. Mindnyájan felső végzettségű emberek voltak, akik fizetség nélkül végezték ezt a munkát. Polgári foglalkozásukban valamennyien hivatásos egészségügyi szakemberek. Az én gondozóm, például, Petres Emőke volt, az egyik budapesti gyógyszertár szakgyógyszerésze és vezetője. A kisegítő ápolók, akiket a Lovagrend meghívott, egyetemi hallgatók voltak. Utunk Ausztrián, Svájcon és Franciaország nyugati részén vezetett keresztül. Csodálatos volt a táj: a települések, a városok, az Alpok a tavakkal, a Pireneusok cakkozott hegycsúcsaikkal elbűvöltek minket.
Május l-jén délelőtt érkeztünk Lourdes-ba. A sérült zarándokok részére épült szállodában szállásoltak el minket. Kísérőink továbbra is velünk maradtak, végig velünk voltak, és gondoztak bennünket. Az első utunk Lourdes-ban a X. Pius-bazilikába vezetett, ahol csodálatos szertartás keretében szentségi áldásban részesültünk. Este, lefekvés előtt Frank Miklós atya esti elmélkedést tartott, melyet áldásával fejezett be. Vasárnap szentmisén vettünk részt a X. Pius-bazilikában, amely a föld alatt helyezkedik el. Óriási méretű bazilika, boltozata halgerinchez hasonlít, templomtere csodás művészi alkotás. Bennünket, sérülteket, mindenütt az első sorban helyeztek el.
Délután szentségi körmeneten vettünk részt, a szertartást a francia bíboros prímás végezte. Ezután ismét szentségi áldás, majd esti elmélkedés, vacsora és pihenés következett.
Hétfőn a nap szentmisével kezdődött a lourdes-i barlang előtt. Délután ismét szentségi körmenet volt áldással, majd este nyolc órakor fáklyás körmenetben vettünk részt. Ez a Bernadett-bazilikától kezdődött, majd a bazilikákat körülvevő parkokon haladtunk át, kezünkben égő gyertyával, hangosan énekelve az Ave Mariát és más Mária-énekeket. Bennünket tolószékeken toltak, mindenütt elöl. Mindkét körmenet felejthetetlen, csodálatos élmény volt – lélekemelő, megható, lelki megnyugvást hozó.
QMi is ez a lourdes-i kegyhely? A jelenés helye egy sziklarész, melyben két, barlangnak látszó mélyedés van. A barlang jobb oldali részén, egy kissé magasabban fekvő helyen jelent meg a Szűzanya – „a Szép Asszony” – ahogyan a kis Bernadett nevezte őt. Ebből a sziklából az egyik jelenés után forrás fakadt, melyből ma is patakzik a kristálytiszta víz. E sziklarész olyan sima, mint a tükör, amit a kegyhelyhez érkező zarándokok simogatása csiszolt ki. Itt helyezkedik el három bazilika (de van itt még több is). A középső, a „kis bazilika” még Bernadett életében épült, egykor ő is itt vett részt a szentmiséken. Más templomok és szabadtéri oltárok is vannak ezen a területen. A hegyen található egy Kálvária, embernagyságú szobrokkal – de a sérültek részére is építettek egyet, megközelíthető helyen, melyet mi is végigjártunk.
A forrás vizét, melyben számos csodás gyógyulás történt, elvezették egy zárt medencébe, ahol a sérülteket, kívánságuk szerint, megfürösztik. Ebben a fürdésben én is részt vettem, és ez csodálatos érzést váltott ki belőlem. Hatása egész lourdes-i tartózkodásom alatt végigkísért.
Május 5-én a szállodai kápolnában Frank Miklós atya celebrált misét számunkra, melynek végén a betegek szentségében részesültünk. Ezután búcsúztattak minket a Lovagrend tagjai. Köszönetet mondtak nekünk azért, hogy ápolhattak minket, jó cselekedetet gyakorolhattak – majd megajándékoztak bennünket egy szép Mária-éremmel, nyaklánccal.
Vannak-e csodák ma is Lourdes-ban?
Hazaérkezésem után kíváncsi látogatóim érkeztek. Azt kérdezték, meg-gyógyultam-e Lourdes-ban. Csodát vártak az utazásomtól. Lélekben elcsodálkoztam egyszerű gondolkodásukon. Voltak csodák a múltban, vannak csodák most is, amit a saját tapasztalatomból is bizonyíthatok. Csoda történt valóban velem is: lelkileg megnyugodtam, megbékéltem a saját helyzetemmel, szeretet és békesség költözött lelkembe, amely a legnagyobb csoda, amit egy ember a jó Istentől kaphat. Még ma is ennek a boldog érzésnek a hatása alatt állok. Türelmesen viselem a betegségemet, és bízom a jó Istenben, hogy idővel visszanyerem járásomat. Szeretném végtelen hálámat kifejezni mindenkinek, akik munkálkodásukkal – Kárpátalján vagy máshol – lehetővé, tették lourdes-i zarándokutunkat.

Komjáti Éva Bustyaházáról szintén küldött nekünk egy szép élménybeszámolót. Hogy magukat az eseményeket ne ismételjük, csak egy-két részletet közlünk írásából.

„Első perctől éreztem, hogy nem vagyok idegen emberek között. Még a tájak, az állomások, ahol megálltunk, sem voltak idegenek.”
„Nekem legjobban az esti, fáklyás körmenet tetszett. Nem lehet elfelejteni a sok, piros színű lángocskát, amit itt láttam. Ahogy egy nagymama mondta: „Ahogy a hópelyhek szállnak erre a kis Mária-szoborra, úgy száll itt mindenkire a szeretet.” Szerintem nagyobb ajándék nincs is, és nem is kell. Ezt az utat Istentől kaptam.”

Összeállította: Popovicsné Palojtay Márta