Gondolatok a bűnbánatról

Egy alkalommal, amikor elgondolkodtam a farizeusról és a vámosról szóló példabeszéden, megpróbáltam a vámos helyébe képzelni magam. Vajon mit tettem volna, ha valaki így imádkozik előttem: „Hálát adok neked, Uram, hogy nem vagyok olyan, mint ez a vámos…”. Magamat ismerve valószínűleg elöntött volna a düh és a keserűség a megaláztatás és a lenézés miatt, és így imádkoztam volna: „Én meg hálát adok neked, Uram, hogy nem vagyok olyan, mint ez a farizeus: beképzelt, szűklátókörű, és olyan, aki beletapos a másikba!” A vámos azonban nem ezt tette. Ő azt mondta: „Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek!” Vajon miért? Hogyhogy hallatlanra vette azt a durva sértést, hogyhogy oda se figyelt rá?

Ekkor eszembe jutott egy történet, melyet egyik barátom mesélt el régebben. „Súlyos bűnt véltem felfedezni magamban, s hirtelen ólomszerűen rámnehezedett: talán valami olyan súlyosat tettem, hogy elszakadtam az Istentől? Félelem és bűnbánat szállt meg, és siettem minél előbb gyónni. A gyóntatószék előtt alig vártam, hogy sorra kerüljek, csak megszabadulhassak ettől a súlyos tehertől.

Mikor végre sorra kerültem, egy idős, nagyothalló és elég zsémbes pap fogadott a gyóntatószékben. Kioktatóan beszélt velem, belekötött a szavaimba, kifogásolta a megfogalmazásomat… Ellentétben azzal, ahogy máskor reagáltam volna, most semmi nem zavart. Nem lettem dühös, nem bántottak vagy sértettek a szavai, a viselkedése, mert éreztem, hogy mindez nem mérhető ahhoz, hogy bűnt követtem el az Isten ellen. Csak hálát éreztem iránta, mert feloldozott, és újra tiszta lehettem, mindent újrakezdhettem”.

Azt hiszem, a vámos is ezért viselkedhetett így. Lehet, hogy hallotta, amit a farizeus mondott, ha pedig nem, akkor is sejthette, mit gondolt róla. Ő azonban nem foglalkozott vele, mert minden gondolatát betöltötte a saját bűnössége, és az, hogy az Isten irgalmát kérje. Emellett semmi más érzésnek vagy gondolatnak nem marad helye, annyira lényegtelen minden más.

Milyen mély, milyen igazi lehetett ennek a vámosnak a bűnbánata! Példát mutat nekünk is, mit jelent igazán: bűnbánatot tartani. Nem a másik ember fontos, nem azt kell nézni, a másik milyen, hanem azt, hogy én Istenhez tartozom- e. Nem szakítottam-e meg vele a kapcsolatot? Ha igen, semmivel és senkivel nem törődve siessek kiengesztelődni vele. Ha a mások bűneivel foglalkozom, nem fogom észrevenni a magaméit, pedig egyedül ezekért vagyok felelős, hiszen ezen múlik az üdvösségem.

A vámos arra is megtanít minket, hogyan álljunk hozzá ahhoz, ha lenéznek, megvetnek, kigúnyolnak minket. Semmi nem fontos, csak az, hogy az Istenhez tartozunk-e. Ezért, ha igazi bűnbánatot tudunk tartani, könnyebben elviseljük a minket ért sértéseket, bántásokat, mert elvesztik jelentőségüket az Istenhez tartozás fényében.

A bűnbánat az örömteli élet előfeltétele. Jézus is arra hívta egykori hallgatóit, ma pedig minket is hív: „Tartsatok bűnbánatot!” Mindeközben pedig az örömhírt hirdette. A szenvedései között is mindig derűs Assisi Szent Ferenc a bűnbánók rendjének nevezte el rendjét, mivel hitte: egyedül a bűnbánat vezet az Istenhez. A fatimai jelenésben is erre hívta a gyermekeket a Szűzanya, háromszor is nyomatékosan ismételve: „Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!” Aki felismeri és megbánja bűneit, és meg is szabadul tőlük, az tiszta lélekkel, derűsen élheti életét, mert az, ami a leglényegesebb, már az övé: az Istennel való egység, mely az örök életet jelenti már itt a földön.

Ne habozzunk tehát a gyóntatószékben megtisztítani lelkünket, és megkönnyebbülve, derűs lélekkel járni utunkat. Tegyük ezt különösen most, a nagyböjtben, de tegyük az év többi részében is mindannyiszor, ahányszor szükségét érezzük a „tisztálkodásnak”. Ha pedig elfog a kísértés, hogy mások bűneit nézve lekicsinyeljük őket és felmagasztaljuk magunkat, tekintsünk saját bűneinkre, és mondjuk alázattal a minket oly nagyon szerető Istennek: „Uram, irgalmazz nekem, bűnösnek!”

Pápai Zsuzsanna