– Elköteleződés, kitartás, hűség. Püspök atya számára mit jelentenek ezek a szavak?
– Annak idején a választotthoz való kötődést, ragaszkodást jelentette, a nagy örömmel, az első szeretet lelkesedésével együtt. Most pedig ugyanúgy szeretnék visszatérni ahhoz az érzülethez. Hogyha nem is mindenben, nem is mindig tér vissza az a lelkesedés, de a hit által tudatosan, önként és teljesen szabadon megújítottam azt az első döntést, elhatározást az Úr Jézus szolgálatára, az egyházának szolgálatára. Igyekszem tehát függetleníteni pillanatnyi érzéseimtől ezeket a nagy döntéseket, illetve a fogadalmaimhoz való hűséget.
– A hivatásunkban való kitartásban milyen szerepe van a fegyelemnek, az önmegtagadásnak, önfegyelemnek?
– Önmegtagadás, önfegyelmezés, önlegyőzés nélkül nincs sem jó házasság, sem jó szerzetesi, papi vagy bármely más emberi hivatás. Sőt, nemcsak a közösségekhez szóló hivatásokban van szükség ezekre, hanem biztos vagyok benne, hogy a magányos remetének is, ha van egy választott lelki célja. Akkor ennek minden más testi, vagy akár önző lelki vágyakat is alá kell rendelni. Tehát ha az ember rangsorolja a céljait, terveit és vágyait, akkor ezt a rangsort a hittel megvilágosított értelemnek őriznie kell, erre vigyázni kell. S ha felborul, igyekezni kell Isten segítségével újra helyrehozni, hogy így az ember lelke, teste, egész élete újból harmóniába kerüljön. Ez a harmónia ugyanaz, mint a szív békessége. A szív békétlensége jó jelző, arra figyelmeztet, hogy valami nincs rendben, valami nincs a helyén. Akár lelkiismeret-furdalásról, akár a szív békétlenségéről van szó, mindkettő arra figyelmeztet, hogy valamit a helyére kell tenni, valahová vissza kell térni. Bent a szívemben meg kell változtatni, meg kell javítani az értékek hierarchiáját: valamit az első helyről a másodikra kell tenni, és fordítva.
– A kezdeti lelkesedést egy idő után csüggedés, sokszor az értelmetlenség érzése váltja fel, s felmerül a kérdés: érdemes-e folytatni? Honnan lehet erőt meríteni a folytatáshoz?
– Imádkozni kell világosságért Istenhez, hogy újra tudjuk gondolni a döntéseinket, és ebben az újraelmélkedésben, átelmélkedésben újra kell dönteni. Mérlegelni kell a jelenlegi helyzetet az olyan vágyainkkal – nem is feltétlenül mondanám azt, hogy kísértéssel – szemben, amely azt súgja, hogy máshol, máskor, mással volna jobb élni. Nem feltétlenül és minden esetben a hűség a jó döntés, de ha az ember újragondolja azt, hogy mihez és kihez marad hűséges, és ha ez a valami és valaki mindenképpen több mint az, ami őt húzza-vonzza másfelé, akkor könnyű a döntés a kitartás, a megmaradás, a hűség mellett. Hogyha esetleg az ember nem az igazit választotta, ha nem jól döntött valamikor régen, akkor ezt a döntését meg lehet változtatnia, hogyha egy jobbat talált, egy értékesebbet. Ez minden hivatásra vonatkozik. Ez persze nem azt jelenti, hogy valaki rosszul választott házastársat, most talált egy jobbat, fiatalabbat de az apostolok valóban mindent otthagytak Jézusért!
– Életünkben soha nem szabadulhatunk meg a kisebb-nagyobb gondoktól. Hogyan lehet felülemelkedni a gondokon, hogy ne azok uralják életünket?
– Gondok és problémák mindig lesznek, tehát az embernek nyilván meg kell változtatnia életszemléletét, hogy ne mindig a gondokat nézze, keresse, ne a problémákat figyelje és azokon ragadjon le, mert akkor bizony egyre keservesebb lesz az élete. Ehelyett inkább a célt keresse, azt a célt és azt a Valakit, akit választott. Akkor megérzi, hogy annak a vigasztalása, ereje vonzó, és ha kell, talpra állítja, ha kell, feltámasztja, ha kell, vigasztalja, és megmutatja a kivezető utat, a napi feladatokat. Az embernek valójában azt kell megtanulnia, hogy mit kell naponta elvégeznie, mit végezhet el. Hogy aztán a gondok, problémák hogyan oldódnak, hogyan csökkennek, az egy másik kérdés. Nem lehet a gondokat, problémákat, kereszteket teljesen kiküszöbölni az életünkből.
– Hogyan lehet elviselni az emberek sokszor erőszakos viselkedését, kihasználását?
– Ezt nagyon sokan tapasztalják, különösen azok, akik őszintén odaadják magukat a másiknak, pl. egy házasságban vagy egy közösségben, valamely keresztény hivatásban. Automatikusan előjön ez a szituáció, mint Jézus esetében is: az emberek észrevették, hogy ez az ember ingyen kenyeret és halat osztogat, tud segíteni, tud gyógyítani, hát akkor gyerünk hozzá mindannyian. Vagy mostanában: ez az ember szépen tud beszélni, hát akkor gyerünk mind hallgatni őt, beszéljünk vele Valóban, az emberek ilyenkor ténylegesen ki akarják használni azt a másikat, s az benne a tragikomikus, hogy utána még sajnálják is, hogy az illető milyen fáradt, milyen gyönge, többet kellene pihennie De azért mégis mindenki próbálja az ő lehetőségeit, képességeit a maga javára használni, kihasználni. Az Úr Jézus jó példát ad ebben: egy bizonyos idő után apostolaival együtt szinte menekül a nagy tömegek elől, és velük akar csöndben lenni, pihenni, őket tovább nevelni, tanítani. De Ő maga külön, egyedül még az apostoloktól is eltávolodik, amikor az Ő mennyei Atyjával akar beszélgetni és benne elpihenni. Valamiképpen nekünk is ezt kell megtanulnunk, hogy kinek hol van a határ, hol van a mérték. Ez mindenkinek a jellemétől, teherbíró képességétől, önszeretetének és felebaráti szeretetének arányaitól függ. Van olyan extrém pozitív példánk is, mint pl. Szent Erzsébet, aki nagyon gyorsan elégett felebarátai szolgálatában. Van, aki ugyancsak teljes szívvel és lélekkel szolgálta testvéreit, mint pl. Teréz anya, de hosszabb időszakban. Ez Isten titka is, hogy kiben mennyire lobog ez a láng, illetve kinek mennyi időt ad az ő saját életének feláldozásában a másik szolgálatára. Azt hiszem, hogy ha már a bűnt, az önzésnek a bűnét kikerültük, akkor az Úristen annak is örül, ha valaki csak két dinárt hozott kamatnak a kapott két dinár után, és annak még jobban örül, ha valaki ötöt hozott az öt után. Vagyis aki már kamatoztatja a talentumait, annak az Úristen már egyértelműen örül. Ă nem követel, de örül annak, ha valaki többet akar neki szolgálni, segíteni.
– Mit jelent a gyakorlatban az Istennel való kapcsolat?
– Nagyon egyszerűen fogalmazható meg: a hívő ember imádságos élete. Ahogy Szent Ferencről mondják: nem sokat imádkozott, hanem egész élete imádság volt. Ahogy az apostol is kéri: akár eszel, akár iszol, akár dolgozol, akár szórakozol, mindig Istennel igyekezz kapcsolatban maradni. Vagy a másik megfogalmazás: az állandó éberség és virrasztás. Ébernek kell lenni, rá mindig figyelni. Igazából ez sokkal fontosabb, mint állandóan valamilyen szóbeli imát mormolni, miközben nem figyelek se Istenre, se emberre. Az igazi imádkozók sokat hallgattak, csöndben voltak, de valójában nagyon figyeltek másokra, és köztük legfőképpen az Úristenre.
– A főparancs az Isten- és a felebaráti szeretet mellett önmagunk elviselésére, elfogadására szólít fel. Hogyan valósíthatjuk meg ezt?
– Nem könnyen. Van, amikor az ember olyan állapotban van, amikor önmagát a legnehezebb elfogadnia. De önmagunkat is úgy kell kezelnünk, magunkra is úgy kell néznünk, mint Isten teremtményére, ahogy a másik emberre. Mert valójában nem vagyok a magamé, hanem Istené vagyok most is, halálomban is. Ezzel a türelemmel kell nézni testemre, lelkemre, mint Isten teremtményére. Türelemmel: akármilyen gyöngeséget is fedezek fel magamban, akár bűnös gyöngeségeket is – mert van bűntelen gyöngeség is -, azt is el kell viselni, mint egy jelenlegi helyzetet, állapotot. Akkor már, amiben lehet, kérhetem az Úristen erejét, segítségét, és amikor többszöri kérésre sem adja meg, akkor Szent Pál apostol példájára el kell fogadnom, hogy Isten ezt a gyöngeséget valamilyen nagyobb, fontosabb okból kifolyólag meghagyja bennem, például hogy erősebb legyek a kísértésben. Hiszen a maga gyöngéit ismerő, tapasztaló ember alázatosabb lehet, és sokkal jobban bízik – mint a gyermek a szülei oltalmában – az Isten segítségében. Ilyenkor átérezzük, mennyire rá vagyunk utalva, és ez segít az Úristennek a mi vezetésünkben és megmentésünkben.
– Parancsba van adva az, hogy örüljünk (Fil 4,4-8). Gyöngeségeinkkel, gondjainkkal küzdve mi lehet örömünknek az oka?
– Az örömünk oka egyedül az Úristen lehet. Az ember örülhet az életben mindenfélének, mint a gyerek, aki felfedezi a saját kezét, lábát, testét, aztán később felfedezi a szellemi képességeit, és tud örülni ennek. A hívő keresztény azonban ezekre is úgy néz, mint Isten ajándékaira, mint eszközökre, melyek hozzá vezetnek. Végső soron tehát csak Istennek tudunk örülni, hiszen minden más, aminek még örülni tudunk – a másik ember, a természet, az egész teremtett világ – mind Isten ajándéka. Ha így gondolkodunk, ezek a látható, megfogható dolgok magunkban és másokban őhozzá vezetnek, az igazi öröm okához és forrásához.
– Püspök atya a napokban ünnepelte szerzetesi örökfogadalmának 25. évfordulóját, s közeledik ezüstmiséjének időpontja is. Mit kapott ettől a huszonöt évtől? Hogyan akarja folytatni a megkezdett utat?
– Nagyon sok vágyam, álmom megvalósult, némelyik persze másképpen, mint régebben elképzeltem. Még olyan szerény vagy titkos álmaim, vágyaim is bőségesen megvalósultak az Isten nagylelkűségéből, amelyeknek az eléréséért semmit nem tettem. Sokkal-sokkal többet kaptam ezalatt a 25 év alatt, mint amiről lemondtam. Azt a bizonyos százszorosat, amit Ő ígér azoknak, akik valamiről lemondanak Őérette, az Ő országáért, azt én már, hála néki, valóban sokszor megtapasztaltam.
– Hogyan segítette hivatásában Szent Ferenc példája?
– Az Ő személye nagyon sokat segített nekem, különösen az első időszakban, az igazi öröm és boldogság keresésében és megtalálásában. Azóta is így van; nemcsak a kellemes dolgokban, amelyek sokszor becsaptak, hanem a kifejezetten kellemetlen, külső-belső szituációkban is segített az igazi boldogságról szóló tanítása. Segített felismerni a kereszthordozás útját, azaz, hogy ne csak a kellemes érzésekért tudjak hálát adni Istennek, hanem a látszólag rossz dolgokért, a keresztekért is megtanuljak köszönetet mondani, azokban a keresztség misztériumát felfedezni.
Pápai Zsuzsa