A jó szóra éheznek

Talán különös, de éppen a gyerekeinkkel szemben – akiket pedig annyira szeretünk – engedjük meg magunknak a leggyakrabban az indulatos, bántó beszédet. Talán az a meggondolás is meghúzódik a háttérben, hogy el ne kényeztessük őket a túl kedves beszéddel, tanulják csak meg, mi az a rend, a fegyelem.

Van, akinek meg sem fordul a fejében, hogy a gyereknek is van saját személye, énje, ami érzékeny, sérülékeny, csakúgy, mint a felnőtteké. Talán még jobban is. Hiszen tulajdonképpen teljesen ki van szolgáltatva a hozzátartozói szeretetének, vagy éppen szeretetlenségének.

„Mit számítanak a szavak? Fő a tett!” – mondják sokan. Egyre többen tudják azonban, hogy szavakkal életet adni, de ölni is lehet (Jézus is megjegyzi, hogy valójában az szennyezi be az embert, ami kijön a száján). Sőt, a szavainknak nem is annyira a konkrét jelentése számít a legjobban két ember párbeszédében – tudósok kimutatták, hogy a szavak jelentése mindössze 7%-ban közvetíti az üzenetet például egy családon belüli párbeszéd során, a többi 93% mind az úgynevezett nonverbális, azaz nem szóbeli közlés által jön át! Óriási jelentősége van tehát a hangszínnek, a hanglejtésnek, a gesztusoknak, a tekintetnek és még sok minden más, apró jelzésnek.

Kedvesnek lenni tehát fontos, de mégis, hogyan legyünk azok, ha a gyerek erre semmi okot nem ad? Sőt, problémát okoz, kiborít. Ha kedves leszek vele, azt gondolja, minden rendben. Valahogy csak közölnöm kell vele, hogy gond van – nem?

Így igaz, közölnünk kell. Van azonban erre olyan mód is, ami a kapcsolatunkat nem rombolja, hanem építi. Thomas Gordon amerikai pszichológus és társai évtizedek óta sikerrel alkalmazzák és tanítják az „én-üzenetek” használatát. Akkor küldünk én-üzenetet, amikor nekünk van problémánk a gyerekünk viselkedésével. (Ő maga nem látja tettét problémásnak.) Például nyaggat, amikor mással beszélek, nem végzi el a házimunka ráeső részét, széthagyja a holmiját. Jogos a szülő igénye, hogy a gyerek változtasson a viselkedésén. Többnyire azonban nem a megfelelő eszközöket választjuk meg erre – ösztönösen vagy azért, mert minket is így neveltek. Általában nem érik el a kívánt hatást, sőt, a feszültséget is növelik azok a „meg-mondások”, amikor a szülő KÉSZ MEGOLDÁST kínál. Például utasít („Azonnal abbahagyod a zörgést azzal a papírral!”), fenyeget („Anyuci haragudni fog rád, ha nem hagyod dolgozni!”), prédikál („Mindig csinálj rendet magad után!”) vagy tanácsokat oszt („Miért nem mész ki játszani a kertbe?). Amikor a saját megoldásunkat akarjuk átadni a gyereknek, sokszor ellenáll, mert azt érzi, hogy nem bízunk abban, hogy ő maga is ki tud találni számunkra is kedvező megoldást, ráadásul fontosabbnak tartjuk a mi igényeinket az övénél.

Nem vezetnek sok jóra a LEKEZELŐ ÜZENETEK sem. Ilyenek az ítélkezés, kritizálás („Rossz vagy!”), a kifigurázás („Úgy nézel ki, mint egy papagáj!”), az elemzés („Mindig féltékeny vagy, ha valakivel beszélgetek!”) és a kioktatás (Jó modorú gyerekek nem szólnak bele a felnőttek beszédébe!”). Az ilyen üzenetek „lenyomják” a gyereket, rombolják az önbecsülését, a gyerek igazságtalannak vagy szeretetlennek érezheti a szülőt és megmakacsolhatja magát.

A JÓL MŰKÖDŐ MEGMONDÁSOK mindig a mi érzéseinkről szólnak, nem ítélkeznek a másik fölött. A fáradt szülő, ahelyett, hogy játszani akaró gyerekét letorkolná: „Mit nyaggatsz már annyit?”, elmondhatja azt is: „Nincs kedvem játszani, amikor fáradt vagyok.”

A gyerek többnyire szívesebben változtatja meg minket irritáló viselkedését, ha arról hall, ez hogyan érint minket, nem pedig azt, hogy vele van a baj. (És olyan sokszor nem is vagyunk logikusak az ő szemszögükből! Hiszen egyik este a játékra való felkérésnek mosolyogva engedünk, másnap meg azt látja, haragszunk miatta. Ezért is fontos tudatosítani: a MI érzéseinkről van szó.) Arról szerencsére nem is igen lehet vitatkozni, hogy mi hogy érzünk – annál inkább arról, hogy ő hogyan viselkedik és miért úgy!

Nézzünk néhány példát! Melyikkel érünk el nagyobb hatást, és – ami nem mellékes – jobb kapcsolatot?

„Vedd le a lábadat a fotelról, de azonnal!” Vagy: „Félek, hogy a cipőd nyomot hagy ezen a világos huzaton!”

„Takarítsd össze ezt a szemetet!” Vagy: „Rossz látnom a szemetet a padlón, nemrég takarítottam ki.”

A gyerek cukorkáért könyörög. Jaj, hagyj már békén! Majd később adok. Úgyis mindig piszmogsz az ebéddel!” Vagy: „Nem, most nem adok cukorkát.     Mindjárt ebédelünk, és félek, hogy nem lenne étvágyad.”

Az én-üzenet világos, érthető, nem tartalmaz rejtett utalásokat, burkolt utasítást. Benne van viszont a helyzet pontos, ítéletmentes leírása, rám gyakorolt hatása illetve következményei.

Érdemes így felépíteni: „Amikor/ha… akkor én ezt érzem… mert ezek a következmények rám nézve.” Például: „Amikor ilyen sok ruha van a székeden, bosszankodom, mert összegyűrődnek és újra ki kell vasalnom őket.”

Kerülendők a „te mindig, folyton, soha” kifejezések!

Az én-üzenetek alkalmazása sok-sok gyakorlást igényel, de megéri komoly elszántsággal belefogni a dologba, mert ezzel elősegítjük a gyerek növekedését felelősségvállalásban, őszinteségben, kedvességben.

Popovicsné Palojtay Márta