Fehéroroszország (hivatalosan Belarusz) a Lengyelország és a „nagy” Oroszország közti, körülbelül 210.000 négyzetkilométeres területen helyezkedik el. A lakosság száma hazánkéhoz hasonló. A katolikus egyház ugyan kisebbségben van, de mégsem törpül el a görög keleti többség mellett, mint Oroszországban: a 10,5 milliós népesség közül 1,3 millió a plébániákon nyilvántartott katolikus, bár valószínűleg minden negyedik fehérorosz polgár „katolikus származású”. Ez az ország történetéből adódik, hiszen 1939-ig a mai Nyugat-Fehéroroszország az akkori Lengyelország részét képezte. A „régi” és az „új” határ ma is rányomja bélyegét a fehérorosz életre. A mai lengyel-fehérorosz határ, az új vasfüggöny, melyen csak 20-24 órás várakozás után jut át az átlagpolgár, ha hivatalos korlátozások nincsenek is már. A régi lengyel-fehérorosz határ (kb. 300 kilométerre a jelenlegitől), a kulturális vízválasztó a „nyugatiasabb” és a keleti területek között. Az ország egész területén élnek katolikusok, sőt az észak-nyugati vidékeken, Grodno környékén sok katolikus többségű települést is találunk.
A Fehérorosz Római Katolikus Egyház három egyházmegyére tagolódik: a Minszk-Mohilewi Főegyházmegyére, a Grodnói Egyházmegyére és a Pinszki Egyházmegyére. Az utóbbihoz csak szórványban található plébániák tartoznak. A három egyházmegyének egy Papnevelő Intézete van jelenleg. Ennek 60 főre méretezett épülete 130 papnövendéket fogad be, olyan nagy a papi hivatás vonzereje a fehérorosz ifjúság körében. Nemsokára megnyílik az ország másik papneveldéje Pinszkben. Mivel a kommunista elnyomás Fehéroroszországban a papképzést teljesen betiltotta, jelenleg még többségében külföldi papok látják el a híveket, amíg nem lesz elegendő fehérorosz származású lelkipásztor. A feltámadt fehérorosz katolicizmus életereje minden látogatót meglep: a rendkívül szigorú vallásüldözés után csak úgy özönlenek a hívek a templomokba.
1990 előtt a katolikus templomok 80%-a elvesztette egyházi rendeltetését: legtöbbjét lerombolták vagy átalakították.
Szerencsés esetben klubbá vagy múzeummá, de, sajnos, sokszor magtárrá vagy műtrágyaraktárrá, ezekben az esetekben a nagy rombolás miatt nehéz a helyreállítás. Ma azonban az utazó mindenütt találkozik működő (helyreállított vagy újjáépített) templomokkal, még a „kommunista vidékeken”, az orosz határ mellett is. Nyugati segítség nélkül ez lehetetlen volna. A sok újonnan épített vagy felújított egyházi épület hathatósan cáfolja azokat a híreszteléseket, miszerint a nyugat-európai és lengyel hívek adományai a maffiát gazdagítanák.
Nem lehet a fehérorosz katolicizmusról beszélni Kazimierz Swiatek bíboros, jelenlegi minszk-mohilewi érsek méltatása nélkül. A most 83 éves főpásztor, a Gulág-szigetcsoport egykori kényszermunkása sokat szenvedett a különféle diktatúrák alatt. 77 éves korában bízta rá a Szentatya a két nagy egyházmegye vezetését. Nagy tetterővel és elszántsággal küzd ma is az Egyház érdekeiért. Az ő érdeme, hogy (lengyel és nyugati híresztelésektől eltérően) az állam eddig egyetlen külföldi papot vagy szerzetest sem kényszerített az ország elhagyására.
Swiatek bíboros különös súlyt fektet az egyházi élet egyéb formáinak újjáélesztésére is: van már katolikus sajtó (legfontosabb a verbita misszionáriusok Dialóg című folyóirata a keresztény családoknak). Két Hitoktatóképző Intézet működik: az egyik a verbiták vezetése alatt Baranowczin, a másik Grodnóban. A mintegy 100-100 hallgató végzés után csak plébániákon helyezkedhet el, mert az iskolai hitoktatás nincs megengedve. Mégis nagy lelkesedéssel készülnek munkájukra. A fehérorosz katolicizmus hitközségei gyorsan növekvő optimistán tekintenek a jövőbe. MK
Ez év tavaszán a Városmajori Katolikus Egyesület tagjai Kárpátaljával ismerkedtek, ezen belül Nagyszőlőssel. Ekkor találkoztunk először s ismerkedtünk meg velük. Viszonzásul szeptember utolsó hetében ők hívtak meg minket, nagyszőlősi hittanosokat Városmajorba, s az ott töltött négy nap alatt tovább szövögettük a tavasszal kialakult barátságok hálóját. Az ott eltöltött idő szeretetben és programokban is gazdag volt. Lehetőségünk nyílt megismerkedni Budapest szépségeivel, többek között a Szent István-bazilikával, a várral s az alatta lévő barlangokkal és pincerendszerrel. A Nemzeti Múzeumban megnéztük a koronázási ékszereket, melyekről előadást is hallhattunk az ELTE egyik tanárától. Egy nyelvművelő előadáson sokat tudhattunk meg a magyar nyelv eredetéről, s hogy magyarságismeretünket bővítsük —tehettük ezt a gyakorlatban is, amikor táncházban voltunk —, tanultunk magyar népdalt és néptáncot, de hallhattunk igazán ízesen előadott népmesét is. Voltunk Szentendrén, s ott a Kovács Margit Múzeumban, majd utolsó együtt töltött napunkon Pannonhalmán.
Úgy gondolom, mindannyiunknak nagyon emlékezetes marad ez a négy nap, hisz sok mindent láttunk, tanultunk, de talán még ennél is fontosabb, hogy együtt voltunk az ottani fiatalokkal, s hogy, reményeim szerint, tovább folytatódnak az elkezdődött barátságok.
Ezúttal is szeretném megköszönni Nekik mindazt a szépet és jót, amit kaptunk, és, természetesen, a sok fáradságot, szervezgetést, s Isten áldását kérem rájuk.
Tegze Hajnalka Nagyszőlős