A SZÍV OKOSSAGA

Egy koldusasszony kopogott Kairóban irodám nyitott ajtaján. Láttam, de úgy éreztem, hogy zavar; nem álltam föl, nem hívtam be, hanem csak azt mondtam neki, hogy legyen egy kis türelemmel, pillanatnyilag el vagyok foglalva. Egy pillanattal később egy hosszú kocsi parkolt kívül, és betáncolt egyik diákunk édesanyja – kecsesen, otthonosan, jól öltözötten: „Jó napot P. Boulad”. Én felugrottam, köszöntöttem, hellyel kínáltam meg, hirtelen lett időm, és megadtam neki minden felvilágosítást, amit a fiáról kért.
Utána ítélek magam felett. Kereszténynek mondom magam? Pap vagyok? Szerzetespap? Én prédikálok és tartok előadásokat?… Ha Jézus Krisztus itt állna előttem, fölismerném valamikor is? Vagy állni hagynám és váratnám? Úgy érezném, hogy terhemre van?
Az az igazi hit, amikor ránézünk legkisebb testvérünkre, s felismerjük benne az isteni szikrát. Ezt jelenti a keresztény vagyis krisztusi lét. Éspedig jóval inkább ezt, mint a misére járást, mint az Evangélium olvasását, mint a Hiszekegy imádkozását. Még a keresztséget is megelőzi ez!
Kereszténynek lenni ezt jelenti: felismerni ISTEN ABSZOLÚT voltát egy ember tekintetében. Olyanéban, aki e világ véleménye szerint a legjelentéktelenebbnek számít közöttünk.
De ehhez vállalnunk kell a megtérést, egy teljes benső átváltozást, amely le kell hogy hasson lényünk legmélyére, mint egy metamorfózis (alakváltoztatás!). A szívünknek kell átváltoznia, életünknek kell egészen mássá lennie! Alapjából akarnunk kell az újjászületést, hogy az IGAZI HITET visszakapjuk. Ha ez megtörtént, abban a pillanatban kinyilatkoztatás lesz számunkra a megfoghatatlan, az egészen lehetetlen, az elképzelhetetlen, az abszurd:
magunkban éljük meg az inkarnációt,
magunkban ismerjük fel az Isten-embert.
Ez a folyamat nem csupán valami „talán”, egy esetleges lehetőség, hanem ez biztosítva van. Ez garantált, mert lehetetlen, mert föltétlenül szükséges, következőleg a LEGMAGASABB OKOSSÁG. A keresztény számára ez az állítás: „Jézus – Isten”, nem elméletként felállított tantétel, amely kijelenti, hogy kicsoda Jézus, hanem ez az állítás megjelöli, hogy kicsoda Isten.
Két isten áll előttünk, és mi két isten előtt állunk: az első bálvány, illúzió, erőszakosan uralkodó fáraó. Ez előtt az isten előtt én nem vagyok egyéb, mint egy reszkető, szótlan, szenvedő rabszolga. Ez a félelem, az aggodalom vallása. Az ateista ezt az istent tette trónfosztottá.
De ott van a másik Isten: egy kisded a szalmán – egy otthontalan és nincstelen vándor – egy csupasz ember a kereszten.
A keresztnek ezen trónja előtt meghajtom magam anélkül, hogy lealacsonyodnék. Ez előtt a jászol előtt letérdelek pirulás nélkül. Ő az egyedüli Isten, akit el bírok fogadni, akit imádni akarok. Nem azért, mert Ő a legerősebb, hanem, mert Ő a legalázatosabb, mivel „köztünk a legjelentéktelenebbnek” mutatta magát.
Ő nem mindenhatóságát jelenítette meg az emberek előtt, hanem demonstrálta tehetetlenségét, és ebben a gyöngeségben lett a testvérünk. Ő az egészen odaadott Isten, mert szerető Isten.
Előtted meghajlok, Jézus,
Te gyönge Kisded a szalmán,
meghajlok tehetetlenségednek.
Csakis Téged imádlak, mert Benned
felismertem a létezés legmagasabb értékét:
a SZERETETET.
Benned kaptam meg a tökéletes és végleges
Isten-kinyilatkoztatást.

Részlet P.Henri Boulad SJ. „A szív okossága” c. könyvéből.