„A legnagyobb baj a közöny” – Beszélgetés Snep Román munkácsi plébánossal

642

Szeptemberi számunkban Majnek Antal püspök atyát és Pogány István ungvári plébánost kérdeztük a papi hivatásról, az áthelyezésekről és más dolgokról. Hasonló kérdéseket tettünk fel Snep Román atyának is.

 

Snep Román atya 1975. április 10-én született Kerekhegyen. 2000. július 1-jén szentelték pappá. Az első évben Munkácson és Szolyván, majd Rahón, 2005-től pedig Ráton és Csapon szolgált. Idén augusztus 1-jével nevezte ki Majnek Antal püspök atya munkácsi plébánosnak.

– Román atya, hogyan fogadtad azt, hogy kilenc év után másik helyen folytasd a papi szolgálatodat?

– Amikor tavasszal a püspök atya a helyezésről kérdezett, eldöntöttem, hogy készen állok a változásra. Épp nagypénteken hoztam meg ezt a döntést. A Ráton és Csapon töltött kilenc év alatt természetesen kialakult egy kötődés, hiszen ez nem kevés idő. Ugyanakkor a mérleg másik serpenyőjében ott volt, hogy nekem is, a híveknek is jó lesz a változás. Bár mind ugyanazt az örömhírt hirdetjük, az új emberek új kihívá- sokkal szembesítenek minket. A híveknek pedig egy idő után megszokottá válik a stílus, amit hallgatnak – vagy amit már nem is hallgatnak! És persze szerepet játszanak a szükségszerűségek, az egyházmegye érdekei is; a főpásztor felülről jobban látja, kire hol van szükség.

– Mit szóltál ahhoz, hogy éppen Munkács?

– Nem számítottam erre, meglepődtem. Kicsit aggódtam is, hogy fogom tudni folytatni, amit az elődöm itt végzett.

– Munkács nem ismeretlen terep számodra, a szentelésed után már töltöttél itt egy évet. De ennek már 14 éve. Milyen változásokat veszel észre?

– Azóta jó néhány közösség alakult, és beindultak különböző intézmények, struktúrák épültek. Amit még észre kell vennem, az a magyar és az ukrán hívek arányának a változása. Korábban többen voltak a magyar miséken, és vegyesebb volt a korosztály is. Most mintha nagyrészt hiányozna az a generáció, amelyik akkor, 14 éve ment el tanulni. Azóta ezeknek a fiataloknak nyilván családjuk, gyerekük van – de sajnos nem itt.

– Tehet valamit az egyház, hogy megállítsa, vagy legalább lassítsa ezt a folyamatot?

– Nem köthetünk ide senkit. Úgy látom, az elvándorlás leginkább az ország helyzete miatt lett jellemző, és mert nehéz itt munkahelyet találni. De leginkább egyéni döntés kérdése, hogy valaki akar-e itt azért fáradozni, hogy szebbé tegyen valamit, vagy a könnyebbnek látszó utat választja. Sokan nem veszik figyelembe, hogy ha elmennek is, a belső problémáikat magukkal viszik.

Nekünk az a feladatunk, hogy hirdessük az evangéliumot, és abban segítsünk, hogy bármilyen nyelven is ért az illető, becsületes, keresztény EMBER legyen.

– Sok család csak részlegesen megy ki, az egyik szülő külföldön vállal munkát…

– Látom, hogy a gazdasági kényszerűségnek köszönhető ez, de nagyon rossz következményekkel járhat. Már Rahón tapasztaltam, hogy ezeknek a családoknak többsége gyakorlatilag megszűnik egy idő után. Fontos észben tartani, hogy mindenkinek az elsődleges közössége a család. Nagyon megmaradt bennem, amit a primíciámon Juhász János atya prédikált: „A családtagok üdvössége egymáshoz van kötve – nélkülük nem mehetsz be a mennyországba!”

– Mi volt leginkább örömödre Rát-Csap plébá- nosaként?

– A csapi felnőtt katekézis, ahol felnőtt, új megtérőkkel beszélgetünk, különleges dolog. De nagyon szerettem a szentségimádásokat is. Ráton pedig nagy plusz volt a gyermekotthon.

– És amit nehezebben éltél meg?

– Az egyedüllétet. Amikor otthon csak az egér cincogása fogadott. Itt, Munkácson több pap van, s ezzel alkalom is a közösség megélésére.

– Sokat beszélsz a közösségről…

– Igen, mert a kereszténységet nem lehet egyedül megélni, csak közösségben! A mai világ legnagyobb problémájának a közömbösséget tartom, amikor az emberek falakat húznak maguk köré, és csak a saját kis életüket akarják élni. Ez lehetetlenné teszi a kapcsolódást a többiekhez és Istenhez is. Bármit mond ilyenkor a pap – annak az embernek a szívét nem érinti meg. Tudom, hogy sok kollégám is nehezen éli meg azt, amikor hiába lángol belül, nem látja viszont ezt a lángolást…

– Mi jelenti számodra az erőforrást ebben a kö- zömbös, falakkal teli világban?

– Az evangélium és annak hirdetése. Feltölt az imádság, a zsolozsma. A zsolozsma tartja össze a papi életet. Ha fáradtságra hivatkozva félretenném, éppen a töltődéstől fosztanám meg magamat. De erőforrást jelent egy-egy csoport látogatása, a beszélgetések is. A szabadidőmben pedig néha meglátogatom a paptestvéreimet vagy a szüleimet, emberekkel találkozom, tájékozódom a világ eseményei között. Szeretnék újra elkezdeni olvasni is, mert a tájékozódás nem azonos az olvasás élményével!

– Miben lehetünk segítségedre mi, hívek?

– Mindenki maga döntse el, miben tud segíteni. A legnagyobb segítség, ha az élet apró dolgaiban, a családban, a találkozásokban a hívek képviselni tudják a keresztény szellemiséget.

Az interjút készítette: Popovicsné Palojtay Márta

Előző cikkA nagyszőlősi fényképkiállítás
Következő cikkAdventi családi délután az összefogás jegyében