A ZSIDÓSÁGGAL VALÓ VALIÁSI KAPCSOLATOK BIZOTTSÁGA:

748

Emlékezünk: megfontolások a Soáról

4. rész

A Harmadik Birodalom vezetői kezdetben el akarták űzni a zsidókat. Sajnos némelyik keresztény hagyományú nyugati ország kormánya, köztük néhány észak- és dél-amerikai is, erősen vonakodott attól, hogy megnyissa határait az üldözött zsidók előtt. Bár azt nem láthatták előre, hogy a náci vezérek meddig fognak elmenni gonosz terveikkel, ezeknek az országoknak a vezetői tudtak azokról a megpróbáltatásokról és veszélyekről, amelyek a Harmadik Birodalom területén élő zsidókat sújtották. A határok lezárása a zsidó bevándorlók előtt ebben a helyzetben súlyos felelősséget ró az érintett állami vezetőkre – akár antijudaista ellenségeskedés vagy gyanakvás, akár politikai gyávaság vagy szűklátókörűség, akár nemzeti önzés vezette őket.
Azokban az országokban, ahol a nácik végrehajtották a tömeges deportálást, olyan kegyetlenül hajtották végre a kiszolgáltatott emberek erőszakos kitelepítését, hogy annak föl kellett volna keltenie a gyanút, hogy itt a legrosszabbtól kell tartani. Vajon a keresztények megadtak-e minden lehetséges segítséget az üldözötteknek, különösen pedig az üldözött zsidóknak?
Sokan megtették ezt, mások azonban nem. Nem feledhetjük el azokat, akik minden tőlük telhetőt megtettek, egészen saját életük kockáztatásáig. A háború alatt és után a zsidó közösségek és a zsidó vezetők kifejezték köszönetüket mindazért, amit értük tettek, beleértve azt is, amit XII. Piusz pápa tett, személyesen vagy megbízottjai útján azért, hogy a zsidók százezreinek életét megmentse. Sok katolikus püspök, pap, szerzetes és világi kapott ezért kitüntetést Izrael államtól.
Mindezek ellenére – miként II. János Pál pápa elismerte – e bátor férfiak és nők mellett más keresztények lelki ellenállása és konkrét tevékenysége nem volt olyan, mint amilyet Krisztus tanítványaitól el lehetett volna várni. Nem tudhatjuk, hogy a náci hatalmak által megszállt és irányított országokban hány keresztény észlelte borzalommal zsidó szomszédainak eltűnését; mégsem volt elég erejük ahhoz, hogy tiltakozó hangjukat fölemeljék. A keresztényeket bűnbánatra kell hogy indítsa testvéreiknek e súlyos lelkiismereti terhe a második világháború idején.
Mélységesen fájlaljuk az Egyház e fiainak és leányainak hibáit és vétkeit. Magunkévá tesszük azt, amit a II. Vatikáni zsinat félreérthetetlenül kijelent Nostra Aetate című nyilatkozatában: „Az Egyház (…) tekintetbe véve a zsidósággal közös örökségét, elítéli a gyűlöletet, az üldözést és az antiszemitizmusnak sokféle megnyilatkozását, amely bármikor és bárki részéről a zsidók ellen irányult. Ebben nem politikai számítás vezeti, hanem vallásos, evangéliumi szeretet.”
Felidézzük és magunkévá tesszük azt, amit II. János Pál pápa 1988-ban a strassbourgi zsidó közösség vezetőinek mondott: „Önökkel együtt ismételten a leghatározottabban elítéljük a rasszizmust és az antiszemitizmust, amely ellentétes a kereszténység alapelveivel.” A katolikus Egyház tehát elutasít a népek vagy embercsoportok ellen irányuló mindenfajta üldözést, bárhol és bármikor legyen is az. A leghatározottabban elutasítja a népirtás bármely formáját és az azt előidéző rasszista ideológiákat. Visszatekintve évszázadunkra mélységes fájdalommal tölt el bennünket az egész népcsoportokat és nemzeteket elborító erőszak. Külön is megemlékezünk az örmények lemészárlásáról, a megszámlálhatatlan áldozatról Ukrajnában az 1930-as években, a cigányok tömeges kiirtásáról, amely szintén rasszista ideológia következménye volt, továbbá a hasonló tragédiákról Amerikában, Afrikában és a Balkánon. Nem feledkezhetünk meg a totalitárius eszmék áldozatainak millióiról a Szovjetunióban, Kínában, Kambodzsában és másutt. Nem felejthetjük a Közép-Kelet drámáját sem, amelynek adatai jól ismertek. Most is, amikor ezt az emlékezést írjuk, még mindig sok ember válik embertársának áldozatává.

(folytatjuk)

Előző cikk„Sok falut szinte újból kell építeni…”
Következő cikkNEGYEDÓRA AZ OLTÁRISZENTSÉG ELŐTT