Az emberek kíváncsiak az Istenre

Beszélgetés Szulincsák Sándor atyával

– Bár közvetlenül papszentelésed után az Új Hajtásban megjelent beszélgetés első kérdése is az lehetett, hogyan született meg benned a papi hivatás, most nyolc év lelkipásztori szolgálat távlatából hogyan emlékszel vissza arra, miként indultál el Isten útján?

– A Jó Isten útján mindannyian elindulunk, amikor megszületünk. Én egy értelmiségi családban születtem második gyerekként. Szüleim mindketten építészmérnökök. Nővérem eminens tanuló lévén arra kérte szüléimet, hogy ajándékképpen jó eredményeiért egy hugicát szeretne. Ebből én sikeredtem. Hálát adok a Jó Istenek, hogy ebben a családban születtem, hisz az Ő szeretetét családtagjaimon keresztül tapasztaltam meg.

Ami a papi hivatást illeti, nem ez volt az első és egyetlen hivatás, amire vágytam. Több hivatás is volt, ami tetszett, de jobbára az orvosi pálya vonzott. Emiatt 1989-ben nyolcadik osztály után felvételiztem a huszti egészségügyi szakközépiskolába, amit el is végeztem. Valószínűleg itt Huszton – ahol most szolgálok – érintett meg engem a Jóisten. Itt futottam össze a templomban Majnek Antal ferences atyával, aki felkarolt, beállított ministrálni, többször elvitt magával szolgálati helyeire, amelyek egy részét most én látom el. Itt, Huszton éreztem meg: mi lenne, ha pap lennék. Roppant megijedtem ettől a kérdéstől, amely ott volt a lelkemben belső hangként. Minél inkább igyekeztem elhessegetni magamtól ezt a kérdést, annál inkább visszatért, és lassan úrrá lett rajtam. Talán az utolsó csepp egy eset volt, ami az ungvári városi kórházban történt, ahol a huszti egészségügyi szakközépiskola elvégzése után dolgoztam. Egy orvos feküdt az intenzív osztályon, és annak dacára, hogy a legnagyobb szaktekintélyű orvosokat hívták még Kijevből is hozzá, nem tudtak rajta segíteni. Tulajdonképpen ott halt meg a kezünk között. És hogyan tovább? – tettem fel a kérdést. Akkor döntöttem el magamban, hogy többet próbálok nyújtani az embereknek, mint azt, hogy néhány évvel vagy évtizeddel meghosszabbítóm az életüket. Azonban szüleim mindent megtettek, hogy sikerüljenek az orvosi egyetemre a felvételi vizsgáim. A felvételi előtt két héttel végérvényesen eldöntöttem, hogy mégsem jelentkezem. Akkor mosolyszünet következett szüleim és köztem, mégis, nem sokkal ezután ők voltak azok, akik még abban az évben elkísértek a szemináriumba.

1999. november 13-án került sor a papszentelésemre a Munkácsi Székesegyházban.

– Hol teljesítettél eddig lelkipásztori szolgálatot?

– Első szolgálóhelyem Munkács volt, ahonnan elláttam Szolyvát és a Munkácsi járást. Aztán Beregszászon, Ungváron, Csapon, Ráton, Szlatinán szolgáltam, idén augusztus elejétől pedig Husztra neveztek ki. Ide mintegy hazajöttem, mivel nagyszüleim sokáig Huszton éltek. Nagyapám az 1920-as években hozta létre a huszti polgári iskola alapján a huszti gimnáziumot, ő volt az első igazgatója és építtetője. Tudomásom szerint nagyon jól érezte magát itt. Úgy érzem, többek között az itteni közösségnek is szerepe volt a papi hivatásom formálódásában, amiért nagyon hálás vagyok.

– Eddigi szolgálatod során, miközben Istent közvetítetted az embereknek, neked hogyan alakult a kapcsolatod a Mindenhatóval?

– Ezek alatt az évek alatt igazából csak a szeretetét tapasztaltam. Annak örülök, hogy nem egy amolyan jó főnök – jó beosztott relációban vagyok a Jóistennel. Inkább olyan a kapcsolatunk, hogy Neki mint jóságos atyának egy haszontalan szolgája vagyok, aki több-kevesebb sikerrel végzi a munkáját. Csodálom a türelmét és tapasztalom, hogyan mutatkozik meg az Ő ereje az általa kiválasztott gyengékben.

– Ungvári szolgálatod alatt a görög katolikus szemináriumban is tanítottál Milyen élményeid voltak ott?

– A szemináriumban latin nyelvet és egy szemeszter erejéig bölcselettörténetet oktattam. Alapvetően jól éreztem magam a kispapok között. Az ottlét, az órák arra késztettek, hogy rendszeresen készüljek, utánanézzek dolgoknak. A latin előadások alatt törekedtem arra, hogy ne csak a kispapok latin nyelvtudása bővüljön, hanem a latin rítusról is szerezzenek ismereteket, ezért erről is beszéltem nekik. Annak idején kicsit tartottak is tőlem, mert óráimon próbáltam azért nevelgetni is őket. A fegyelem, amit az egri szemináriumban tapasztaltam, pozitív irányba terelte pappá alakulásomat. Ennek alapján próbáltam nevelgetni a rám bízottakat. Néha, amikor megfordulok Ungváron, volt tanítványaim – a görög katolikus kispapok felismerik az autómat, és már messziről integetnek. Ez azért jóleső és pozitív visszajelzés.

– A mai világ nehézségei és kihívásai közepette lelkipásztorként hogyan próbálod Isten ügyét előremozdítani?

– Ugyanazt teszem, amit mindig igyekszem a Jóistent adni, az emberek elé élni. Hisz árgus szemekkel figyelik a papot, néha túlságosan is. Elsősorban a szentségekben kell a papnak eljuttatni Jézus Krisztust azoknak, akik szívesen jönnének a templomba, de egészségi-fizikai állapotuk miatt nem tehetik. A mai világnak igazából nem tudjuk jól csomagolva „menedzselni” az evangéliumot. Sokat gondolkodtam azon is, hogy a szemináriumokba be kellene vezetni egyfajta szent menedzsmentet. Aztán rájöttem, hogy felesleges. Maga a keresztény ember élete legyen a csomagolás, a többit a Jóisten intézi.

Nem hiszem, hogy a mai emberek nem kíváncsiak az Istenre. Nagyon is kíváncsiak, és egyre többen lesznek kíváncsiak Rá. Dióhéjban tehát a kérdésre válaszolva: a papnak élnie kell a papságát, megvalósítania mindazt, ami miatt pap lett.

Az interjút készítette:
Bunda Szabolcs