Benedek Elek: Mátyás király és a százesztendős ember

15

Mátyás király a budai hegyek között sétálva csudálkozva állott meg egy kert előtt. Egy igen-igen öreg ember fát ültetett a kertben.

– Hallod-e, öreg – szólította meg a király –, talán bizony nem eleget dolgoztál ifjúkorodban? Most már pihenhetnél.

– Igaz, felséges uram, eleget dolgoztam – mondotta az öregember –, de nekem öröm a munka. Bárcsak még sok esztendeig dolgozhatnám!

– Hány esztendős vagy?

– Kerek száz.

– S azt hiszed, örömét éred ennek a fának?

– Ha Isten akarja – felelt az öreg –, örömét érem, ha nem: majd örülnek a gyermekeim meg az unokáim. Nem érdemes ezek öröméért ültetni?

– Na, öreg – mondotta a király –, ha megéred a fa termését, hozzál majd nekem belőle. Igazán kíváncsi vagyok, megéred-e.

– Viszek, felséges királyom, viszek, hogyne vinnék!

A király továbbsétált; aztán telt-múlt az idő, esztendő esztendő után múlt, nőttek, növekedtek a százesztendős ember ültette gyümölcsfák, s ím, egyszerre csak termettek is: gyönyörű szép piros almák mosolyogtak a százesztendős ember fáin. Aki látta, gyönyörködve nézte.

Mátyás király bizonyosan megfeledkezett a százesztendős emberről (nem csoda, hisz folyton hadakozott, hol a némettel, hol a törökkel), de a százesztendős ember nem feledkezett meg ám az ígéretéről. Mit mondok, százesztendős? Százöt esztendős volt már akkor, mikor a fák teremni kezdettek. Nosza, megtöltött egy kosarat a legszebb almákkal, s felballagott a budai Várba. Bezzeg hogy az őr útját állotta a kopott ruhájú, görnyedezve tipegő aggastyánnak.

– Mit akar itt kend, öreg?

Mondja az öreg, hogy mi járatban van. Egyszeribe jelentették a királynak, hogy itt van egy igen-igen öreg ember, egy kosár almát hozott őfelségének.

– Hát csak eresszétek be – parancsolta a király.

Bement az öregember, szépen meghajtotta magát (no, nem kellett nagyot hajolnia, mert bizony már jól előregörnyedt a háta), s mondta, amint következik:

– Emlékszik-e, felséges királyom, arra az öregemberre, ki öt esztendővel ezelőtt fát ültetett?

– Emlékszem, emlékszem — mondotta a király, s felvidult az arca, mosolygott a szeme, amint újra látta a százesztendős faültető embert.

– Felséges uram csudálkozott, hogy öregember létemre fát ültetek, s megparancsolta, hogy ha megérem a termést, hozzak belőle felségednek. Íme, elhoztam az akkor ültetett fa első termését. Fogadja kegyesen, felséges uram királyom.

Mátyás király leszállott a trónusáról (körülötte állottak a fő-fő urak), az öregemberhez ment, nyájasan karon fogta, s leültette egy aranylócára. Aztán parancsolta a szolgáknak, hogy ürítsék tálba az almát, a kosarat meg töltsék tele színarannyal.

Hát persze hogy mindjárt teletöltötték.

Csak nézték, nézték a főurak, s csodálkoztak, bizony meg is botránkoztak, hogy a nagy, a hatalmas király egy ilyen szegény embert aranylócára ültet, s olyan nagy kegyességgel, olyan nagy szeretettel bánik vele. Ám a király éles szeme észrevette a nagy urak megbotránkozását, merően rájuk nézett, s azt mondotta nekik:

– Látom, csodálkoztok, egyik-másik még meg is botránkozik, hogy ezt a szegény öregembert így megtisztelem. Hej, urak, urak, büszke nagyurak, tanuljátok meg, hogy aki öregségében is ilyen dolgos, méltó rá, hogy a föld leghatalmasabb urai is megtiszteljék.

A büszke urak szégyenkezve sütötték le szemüket, miközben a király az öregembert újra karon fogta, s gyöngéden levezette a palota lépcsőin, ott aranyos hintajába segítette, s úgy küldötte haza kicsi kunyhójába…