Jézus alap-programjával indul a nagyböjt: „Térjetek meg, és higgyetek az Evangéliumban.” Összekapcsolja a kettőt: a megtérést és az örömhírt. Úgy tűnik, az Örömhírhez való eljutás előfeltétele a megtérés. Mi mégis rendszeresen így fordítjuk-ferdítjük magunknak Jézus felszólítását: „Mások térjenek meg, és akkor majd hiszek az Evangéliumban.”
„Térjetek meg!” – vagy más fordításban így is szerepel: „Tartsatok bűnbánatot!” Mindkettő olyan mondat, amire a mai ember hajlamos elhúzni a száját. Ódivatúnak, túl „templomosnak” hangzik, ráadásul azért is kellemetlen olvasni, mert a megtérés, a bűnbánat tartása azt jelenti, hogy el kellene ismernem, hogy valamit rosszul csináltam, valamiben a rossz úton járok, változnom kell. Nekem. Mert azt mindig egész jól meg tudjuk mondani, hogy a másiknak miben kellene változnia ahhoz, hogy az én életem jobb legyen. Mit kellene abbahagynia, mit kellene máshogy csinálnia, amivel az én életemet keseríti. Úgy gondoljuk, hogy az lenne számunkra az Örömhír (az Evangélium), ha a körülöttünk lévők megváltoznának, és végre rendesen viselkednének velünk. Akkor bezzeg jobb lenne az életünk!
Különös módon Jézus mégsem a mások megtérését kapcsolja össze azzal, hogy öröm lesz az életemben, hanem a saját megtérésemet. Talán így is lehetne mondani a felhívását: „Változtass azon, ahogy Te viszonyulsz másokhoz, és hidd, hogy akkor Isten békéje és öröme tölt majd el.”
Nem tudom nem idehozni Pál mondatait az örömről (Fil 4, 4-7):
„Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek! Ismerje meg mindenki a ti szelídségeteket! Az Úr közel van! Ne legyetek semmiben sem aggodalmaskodók, hanem minden helyzetben hálaadással végzett imádságban és könyörgésben terjesszétek a kéréseiteket Isten elé! AKKOR Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban…”
A római börtönben nem éppen szanatóriumi körülmények között sínylődő Pál nem arról ír, hogy igyekezzetek elkerülni a rómaiakat, vagy hogy biztosítsátok be magatokat a rosszabb időkre, és akkor majd örülni fogtok és béke lesz a szívetekben. Hanem azt mondja: akkor lesz bennünk ez az öröm és béke, ha szelídek vagyunk másokkal, ha nem aggodalmaskodunk, hanem hálát adunk, és minden helyzetet Istennel beszélünk meg – aki közel van, nem valahol messze.
A prófétáktól kezdve Jézuson át egészen Pálig arról beszél nekünk a Szentírás, hogy az életünkben a javulás bennünk kezdődik – a szívünk átalakulásából, a gondolkodásmódunk megváltoztatásából indul ki.
Érdekes, hogy mi, akik állítólag Krisztust követjük, mégis annyiszor kitartóan ragaszkodunk ahhoz, hogy másoknak vagy a körülményeknek kellene megváltozniuk ahhoz, hogy nekem változzon, jobb legyen az életem. Jézus annyiszor kéri: „Higgyetek!” Mikor hiszed már el végre, hogy az életed a Te megtéréseden múlik, nem pedig a másén?
Nehéz helyzetünkben sokszor kérünk imádságot másoktól, hogy a helyzet megváltozzon – de nagyon ritkán hallani olyat, hogy valaki azt kéri: imádkozz értem, hogy ÉN meg tudjak változni. Hogy tudjak máshogy reagálni; szeretni azt, akit nehéz, megbocsátani valakinek, legyőzni a hibáimat és a bűneimet. Pedig igazából csak annak az embernek változik meg az élete gyökeresen, aki azt teszi, amit Jézus mond: „Térjetek meg, és higgyetek az Evangéliumban.”
Olyan szomorú, amikor valaki leél egy életet keserűségben, végig azt várva, hogy mások és a körülmények változzanak már meg…! Imádkozik, de olyan, mintha imádságát nem hallgatnák meg. Közben nem élt élete nagy lehetőségével, amit pedig naponta felkínált neki az Úr.
Érdekes, hogy mi, akik állítólag Krisztust követjük, mégis annyiszor kitartóan ragaszkodunk ahhoz, hogy másoknak vagy a körülményeknek kellene megváltozniuk ahhoz, hogy nekem változzon, jobb legyen az életem.
De szomorú az is, amikor valaki egész életében hadakozik, küzd a változásért – egyedül. Úgy pedig nem nagyon megy. Állandóan megtapasztaljuk a korlátainkat, tehetetlenségünket – hogy szükségünk van az „Erőre felülről”, és szükségünk van másokra, közösségre ahhoz, hogy mi magunk változtatni tudjunk az életünkön. A kudarcaink alázatosságra tanítanak és arra, hogy rászorulok a másik emberre, rászorulok a megváltásra.
Mi az Evangélium? Mi az örömhír? Éppen ez: hogy meg vagyok váltva. Hogy valaki elvette a bűneimet, nem kell már cipelnem őket. Hogy nem vagyok többé magamra hagyva – Valaki annyira szeret, hogy emberré lett, hogy egészen közel lehessen hozzám – és azt mondja nekem: „Bűneid meg vannak bocsátva. Kelj föl, fogd ágyadat és menj… Most.”
Csak a bűnbánatot tartó ember képes befogadni a bűnbocsánatot, és csak a bűnbocsánatot befogadó ember képes felállni bénultságából és elindulni az új, a szabad életre. Ahol az Evangélium, az Örömhír vár. Maga Jézus, aki az Élet.
Popovicsné Palojtay Márta