Beszélgetés Mikola Dobra lazarista szerzetespappal

708

Lapunk egy korábbi számában már beszámoltunk a perecsenyi lazarista szerzetesházról és lakóiról. Ez alkalommal egy új lakójával beszélgettem életéről és hivatásáról – Mikola Dobra atyával, akit idén júniusban szentelt pappá Majnek Antal püspök.

– A festői szépségű Kárpátalján születtem, Dolhán, 1977-ben – kezdi a beszélgetést Dobra atya. – Nagyszüleimet sajnos már nem ismerhettem, mert korán meghaltak. Édesapámnak, Vojtihnak és édesanyámnak, Júliának az ötödik gyermeke voltam. A hitüket nem mindig tudták külsőleg kinyilvánítani, mivel az akkori totalitárius kommunista rezsim ezt nem tette lehetővé, de az Istentől kapott hit csíráját mindig a szívükben hordozták. Édesanyám ápolónő volt, gyakran hozott haza akkori kommunista propagandaanyagot, amit kötelezően el kellett olvasni, de ő soha nem olvasta ezeket, csak néha mosolygott azon, amit egy-egy alcímben vagy bekezdésben megpillantott. Sajnos, ő mellrákban halt meg, amikor én tizenhat éves voltam. Édesapám egy gipszgyárban dolgozott mesterként. Ő is belsőleg élte meg a hitét.

Édesanyám halála után azonban külsőleg is látható volt az Istenbe vetett bizalma és hite. Emlékszem, amikor édesanyám meghalt, nagyon elcsüggedt; térden állva imádkozta a rózsafüzért, miközben folytak a könnyei. Sajnos, ő is meghalt kilenc évvel ezelőtt. Nagyon érzelmi ember volt, a nehézségeket nagyon a szívére vette, bár kívülről nem látszott rajta soha az aggodalom. Két szívinfarktusa után a harmadikat már nem élte túl. A szüleim példaképek voltak számomra.

– Mesélne a testvéreiről?

– Legidősebb bátyám, Mihajlo, sajnos betegen született – központi idegrendszeri eredetű bénulása volt. Szüleim nagy szeretetet tanúsítottak iránta, amikor elfogadták őt betegen is és próbáltak neki minél több szeretetet nyújtani rövid élete során. Amikor bátyám, Mihajlo hét évesen meghalt, megszületett Jaroszláv, majd Anatolij. Negyedik gyerekként született egy lánytestvérem, aki sajnos születése után nem sokkal meghalt. Végül, mintegy Isten vigasztalásaként szüleim számára, megszülettem én. A szüleim mindig örömmel fogadták a gyermekáldást; az egymás iránt érzett szeretetüket velünk, gyerekekkel is megosztották.

– Volt-e gyermekkorában istenélménye? Hogyan találkozott a hittel, a vallással?

– Amikor kisgyerek voltam, Dolhának sajnos nem volt papja. Így a faluban nem volt olyan személy, aki konkrétan a hitet, a vallást képviselte volna. De mély benyomást tett rám, amikor a hívek rendszeresen összegyűltek a templomban, meggyújtották a gyertyákat, kivitték az oltárra a liturgikus könyveket, ráterítették a papi liturgikus ruhát – a kazulát -, és úgy imádkozták a mise szövegét, kivéve az átváltoztatás szavait. Így lélekben mintegy szentmisén vettek részt.

– Az érettségi után hogyan folytatódott az élete? Milyen hivatáson, szakmán gondolkodott?

– Fiatal koromban egyáltalán nem gondoltam a papi hivatásra. Sőt, másokkal együtt én is kinevettem azokat a nővéreket, akik Istennek szentelték életüket. Szakmámat illetően kamionsofőr vagy focista akartam lenni. Később láttam, hogy a falunkból sok férfi külföldre ment dolgozni, így én is ezt akartam csinálni.

Érettségi után azonban szüleim tanácsára egy közgazdasági főiskolán folytattam tanulmányaimat, bár éreztem, hogy nem itt van a helyem. Édesanyám halála után sok minden átértékelődött bennem. Akkor kezdtem el értékelni a szüleimet, főleg édesanyámat, akinek ezt már nem tudtam elmondani. Érzékenyebb lettem az élet dolgaira, megéreztem, hogy a döntéseimért felelős vagyok és az életemnek célja van. Miután másfél évet leszolgáltam a seregben, hazatérve éreztem, hogy sokkal összeszedettebb, fegyelmezettebb vagyok, mint bevonulás előtt. Megtanultam egyedül megoldani a problémáimat.

Akkoriban kerültek a falunkba szerzetesnővérek, akik többek között a fiatalokkal is foglalkoztak. Heti rendszerességgel összegyűlt a fiatalság náluk. Nem mondhatnám, hogy valami különleges, érdekes dolgokról beszéltek volna nekünk. Inkább az volt a jellemző, hogy vidámak voltak és a foglalkozások is mindig vidám hangulatban teltek. Egyszer a nővérek konkrétan nekem azt mondták, hogy imádkoznak a hivatásomért. Ez volt az első alkalom, hogy komolyan elgondolkoztam ezen.

– Hogyan alakult a további élete? Hogyan ismerte fel Isten hívását a papságra?

– Akkoriban ugyanúgy éltem, mint a velem egykorú fiúk a faluban. Eljártam külföldre dolgozni, amikor pedig itthon voltam, a barátaimmal töltöttünk el sok időt, eljártunk szórakozni. Tetszett, hogy általában én voltam a baráti társaság középpontja, többnyire nálunk otthon gyűltünk össze. De éreztem, hogy mindez nem okoz örömöt. Nem vagyok boldog, valami hiányzik az életemből. Ezt az egyik szerzetesnővér is észrevette és mondta is, hogy látja a keresésemet, és szerinte Isten engem valami különleges feladatra hív. Elmondta azt is, hogy ők értem már egy ideje imádkoznak. De én ellenkeztem: azt mondtam, még nem vagyok kész arra, hogy Isten akaratát elfogadjam. Egy kis idő múlva a nővérek felajánlották nekem, hogy másnap utazzak el velük egy időre szlovákiai rendházukba, ahol munkát adnak nekem a ház körül. Világosan tudtam, hogy igazából nem a munka miatt hívnak, hanem hogy erősödjön a hivatásom, és tudjak rá igent mondani. Azt válaszoltam, hogy indulásig még gondolkodom rajta. Egész éjjel nem tudtam aludni, folyton azon gondolkodtam, elutazzak-e velük. Másnap egész korán összeszedtem a holmimat és elsiettem a nővérekhez, akik már nem is számítottak arra, hogy velük megyek.

– Mi történt Szlovákiában?

– Végül a nővérek nem a rendházukba vittek, hanem Besztercebányára Sasik Milán atyához, aki jelenleg görög-katolikus püspök Kárpátalján. Amikor az atya megpillantott, megkérdezte: „Hát te meg miért jöttél?” „Dolgozni!” – válaszoltam. „Rendben, akkor majd itt kapsz munkát!” – mondta huncut mosol.- lyal. Így lettem kispapjelölt. Fél évig voltam Milán atyánál, akitől sokat tanultam.

– Mi volt a legnehezebb a hivatásra való felkészülés alatt?

– Mindjárt az elején nagyon nehéz volt számomra elhagyni megszokott életemet, az édesapámat, az otthonomat, a barátokat. Édesapám fél évig nem is tudta, miért mentem Szlovákiába. Azt gondolta, hogy dolgozni mentem. Hazajövetelemkor Milán atya is elkísért. Édesapámmal találkozva elmondta, hogy alkalmas vagyok a papságra és megkérdezte, hogy áldását adja-e fia választására. Édesapám könnyek között felelte: „Ha ezt az utat választotta, hát legyen rajta boldog!” Ekkor nagy kő esett le a szívemről, hiszen tudtam, hogy édesapám nemigen örül ennek a döntésnek, azonban elfogadta azt. Fontos volt számomra, hogy ő is áldását adja rá. Amikor már a noviciátusban voltam, gyakran telefonáltam haza édesapámnak, s olyankor hallottam, hogy a könnyeivel küszködik. Harmadéves voltam, amikor értesítettek, hogy meghalt. Nehéz volt a temetésre hazajönnöm, de egészen másként éltem meg, mint édesanyám halálát. Hiszen ekkor már közel éreztem magamhoz Istent, s ez sok erőt adott ahhoz, hogy ne csüggedjek el. A felkészülés évei alatt azonban sok örömben is részem volt és végig éreztem Isten segítő kegyelmét.

– Hogyan döntött amellett, hogy lazarista szerzetes lesz? Nem gondolt-e arra, hogy más szerzetbe megy vagy hogy egyházmegyés pap legyen?

– Ezen soha nem gondolkodtam. A falunkban egyházmegyés papok, lazarista szerzetesek, szerzetesnők is szolgáltak. De fiatalként épp a lazaristákkal kerültem közelebbi kapcsolatba, amit Isten akaratának is tekintek. Rögtön megtetszett az életvitelük, az, hogy közösségben élik meg a hitüket. Mint már említettem, otthon mindig szerettem baráti közösségbe tartozni; nem tudom magam elképzelni közösség nélkül még a papi szolgálat alatt sem.

– Milyen volt a pappá szentelése? Hogyan élte meg?

– Kilenc és fél évig készültem a papságra és a szerzeteséletre. Az ismerősök gyakran kérdezték, hogy mi tart ennyi ideig, miért kell ennyi évet készülni erre? Mindig azt válaszoltam, hogy ez életre szóló döntés, és nagyon komoly és felelősségteljes szolgálatra való felkészítés. Úgy érzem, még ez az idő is kevés a felkészülésre. Minden egyes év elteltével tanultam valami újat, új tapasztalatokat szereztem, formálódtam. Különösen meghatározó volt a Szlovéniában töltött gyakorlati évem a keresztény fogyatékosok közösségében. Azoktól a sérült emberektől rengeteget tanultam és nagyon sok szeretetet kaptam. Későbbi teológiai vizsgáim alatt sokat imádkoztak értem, és meg vagyok győződve arról, hogy az ő imáiknak is köszönhetem tanulmányaim és felkészülésem sikeres befejezését.

A papszentelés szertartása alatt, amikor a mindenszentek litániáját imádkozva a földön feküdtem, végigfutott lelki szemeim előtt az egész addigi életem, minden pozitív és negatív esemény és döntés. Éreztem, hogy életem egy új szakaszába lépek, egy olyan szakaszba, amilyen eddig még nem volt.

Soha nem fogom elfelejteni azokat a szavakat, amiket a püspök atya mondott nekem a szentelési szertartás alatt: „A te szolgálatod által valósul meg a hívek lelki áldozatbemutatása, és kapcsolódik bele Krisztus áldozatába, amelyet a szent titkok ünneplésekor a te kezed mutat be vérontás nélkül az oltáron.” Az interjút készítette:

Az interjút készítette:
Bunda Szabolcs

Előző cikkImaoldal
Következő cikkHáló-találkozó Balazséron