Beszélgetés Rácz István atyával

– Fel tudnád idézni meghívásod gyökereit? Milyen előjeleket kaptál életedben, amelyek által Isten hívását érezted a papságra?

– Több dolognak is szerepe volt életemben, amelyek által megérez-tem Isten hívását. Már kisgyerekkoromban elkezdtem lelkesen mi-nistrálni. Amikor kihagytam egy szentmisét, úgy éreztem, valami fontos kimaradt a napomból. Egy-egy hittantáborban, hivatástisztázó lelkigyakorlaton mindig volt valami, ami megérintett és közelebb vitt a papi hivatás felé. Vallásos családban születtem, nagyszüleim. szüleim a hitre neveitek. Bár gyermekként nem láttam bele olyan mélyen a hittitkokba, de tudtam, hogy az embernek szüksége van a hitre. Volt olyan időszak is az életemben, amikor kissé eltávolodtam a vallástól, de az Úr Jézusnak köszönhetően mindig visszataláltam.

Kapcsolatom a helyi plébánossal nagyban befolyásolta a hivatásom felismerését. A lelkigyakorlatok alatt is, melyeken részt vettem, egyre inkább kikristályosodott bennem a papi hivatás. Miután már elhatároztam, hogy követem Isten hívását a papságra, már szinte könnyedén ment a hivatásom kialakulása, az elindulás, a szemináriumi felkészülés.

  – Kispapéveid alatt kikhez tudtál fordulni, hogy megoszd örömeidet, bánataidat, kik voltak támaszaid?

– Először is a lelkivezetőm. De nagyon sok jó kapcsolatom született a kispap-társaimmal is. Szinte mindenben segítettünk egymásnak. A felsőbb éves kispapokkal szintén jó kapcsolatban voltam, ők mindig lelkesítettek, bátorítottak, ha esetleg elcsüggedtem. Az atyák, akik már plébániákon szolgáltak, gyakran meséltek az életükről, szolgálatukról. Elmondták, hogy a papi szolgálatért megéri az esetleges nehézségeket is vállalni a szemináriumban.

– Volt-e valami a papságra való készületedben, amit próbatételként éltél meg?

– Amikor az ungvári művészeti szakközépiskolát befejeztem, rögtön egy magyarországi hittudományi főiskola hallgatója lettem. Ott nehézségeim voltak a tanulmányokban. Mások voltak a követelmények, mint otthon a szakközépiskolában. Sokszor többet tanultam, mint társaim, mégsem sikerült úgy teljesítenem, ahogy szerettem volna. Meg kellett tanulnom helyesen tanulni. Az imádság szintén elengedhetetlen volt a nehézségek legyőzéséhez. A lelkiatyám ezt mondta: tedd meg, ami tőled telik, a többit bízd rá a Szendétekre, így is tettem, és végül sikerült helytállnom.

  – Említetted, hogy művészeti szakközépiskolában tanultál Annak idején az is megfordult a fejedben, hogy a művészi pályát választod?

– Gyerekkoromtól kezdve tánckörbe jártam, nagyon szerettem táncolni. A művészeti szakközépiskolában azonban a művészi élettel kapcsolatos sok negatívummal találkoztam. Ezek a negatívumok elszomorítónak, viszont erősítették bennem a papság iránti vágyamat.

  – A készület hosszú évei után, mikor pappá szenteltek, mi volt az, ami leginkább megérintett?

– A diakónus- és a papszentelés nagy öröm volt számomra. Külön tetszett, amikor diakónusszentelés után a békecsóknál az egyik atya odajött hozzám és azt mondta: üdvözöllek a „családban”! Ezt jólesett hallani. Megértettem, hogy pappá, szentelése után az ember nem marad egyedül, hanem egy papi közösségbe tartozik.

    – Fiatal papként milyen örömök illetve nehézségek értek?

– A nehézségekkel kezdeném. Papszentelésem után a munkácsi plébániára kerültem, onnan láttam el kisebb egyházközségeket. Nyolc hónap után a técsői plébániára disponáltak, ahol most is vagyok. Ezzel úgymond mélyvízbe kerültem, hisz öt egyházközséget bíztak rám. Gyakran felmerült bennem a kérdés: hogyan fogom tudni egyedül ellátni ezt a nagy területet? Most visszatekintve azt tapasztalom, hogy a Szentlélek közreműködésével sikerült helytállnom.

Nagy öröm volt számomra, amikor Técsőre kerülve láttam, milyen sokan vesznek részt a vasárnapi szentmiséken. Meghatódva tapasztaltam, hogy az emberek szívvel-lélekkel imádkoznak, énekelnek. Erre mindig visszagondolok. Ilyen élményekből is tud egy pap táplálkozni és megerősödni hitében, elhivatottságában.

 – Mik a terveid, vágyaid a jövőben?

– Kedvem volna még többet együtt lenni a hívekkel, közelebb vinni hozzájuk magát Jézus Krisztust. Ez úgy válna lehetővé, ha kevesebb egyházközséget kellene ellátnom, hiszen így az emberekkel a pasztorációban külön-külön is többet tudnék foglalkozni. Úgy érzem, ez még jobban lelkesítene.

    – Üzennél-e valamit olvasóinknak?

– A fiúknak üzenem: akik papi hivatást éreznek magukban, merjék ezt a pályát választani, mert nagyon sok örömben lesz részük, amit talán most kívülről nem látnak, de papként annál inkább megtapasztalnak.

Bunda Szabolcs