Csak kérnünk kell…

Tanítványai elindultak és bementek a városba. Mindent úgy találtak, ahogy megmondta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Miközben ettek, Jézus fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: ,,Vegyétek, ez az én testem.” Azután fogta a kelyhet, hálát adott, odaadta nekik, és ittak belőle mindnyájan. Ő pedig így szólt: ,,Ez az én vérem, az új szövetségé, amely sokakért kiontatik.

Bizony, mondom nektek: többé már nem iszom a szőlőnek ebből a termé- séből addig a napig, amíg az újat nem iszom Isten országában.”
Mk 14,12-16.22-26

Krisztusban kedves Testvérek!

A fenti evangéliumi részlet egy olyan szöveget tár elénk, amit mindannyian nagyon jól ismerünk. Olvassuk a Szentírásban, és halljuk minden szentmisén. Jézus leült az apostolaival, hogy elfogyassza a húsvéti vacsorát, és miközben hálát adott, ezeket a szavakat mondta tanítványainak. Magam előtt látom a jelenetet, ahogy a tanítványok ott vannak Jézus körül és figyelik Mesterüket, hallgatják a szavait. Talán nem is igazán értik, mit akar mondani nekik ezekkel a szavakkal, mindez csak ké- sőbb, feltámadása és a Szentlélek kiáradása után telik meg számukra tartalommal. De ott vannak vele és figyelnek rá. Hiszen Jézus még hozzáteszi, hogy ezt kell majd cselekedniük…

Jézus tisztában van vele, hogy mi vár rá, hogy el kell szenvednie a kereszthalált, hogy életét kell adnia értünk, emberekért. Tudja, hogy el kell távoznia a világból, de valamilyen titokzatos módon mégis a tanítványaival és rajtuk keresztül velünk is szeretne maradni. Megdöbbentő számomra ez az értünk érzett aggódása és szeretete… Nemcsak az életét volt képes értünk, a mi megmenekülésünkért, megváltá- sunkért feláldozni, hanem tápláló módon velünk is akart maradni. Ezért cselekedte ezt a talán mindennél nagyobb csodáját.

Minden szentmise egy lakoma, az utolsó vacsorának egy titokzatosan megismétlődő cselekménye. Egy olyan ünnep, ahol Jézus valóságosan, habár rejtve, de jelen van. A pap szavára, a Szentlélek erejéből a fehér ostya Krisztus testévé, a vízzel elegyített bor pedig Krisztus vérévé változik, és lelkünk táplálékául szolgál az áldozásban.

Amikor lakomáról beszélek, eszembe jut Jézus egyik példabeszéde, melyben elmondja, hogy egy ember nagy vendégséget rendezett, és sokakat meghívott. A vacsora órájában pedig elküldte a szolgáját, hogy szóljon a meghívottaknak, ám azok sorra kimentették magukat valamilyen okkal. Talán, valószínűleg, nem is értették, hogy a házigazdának mennyire fontos lenne a jelenlétük…

Jézus minket is meghív egy ilyen lakomára. Ezt, az Egyház közreműködésével, Ő rendezi nekünk. Belegondolok, hogy milyen szomorú lett volna, ha az apostolai, vagy akár egyik-másik közülük valamilyen oknál fogva kimentette volna magát, és nem ment volna el vele az utolsó vacsorára. De abba is mindannyian belegondolhatunk, hogy milyen szomorú lehet azok miatt, akik nem mennek el a szentmise ünnepi lakomájára, mert valamilyen oknál fogva kimentik magukat. Vagy milyen szomorú lehet miattunk, amikor mi nem megyünk el vasárnap a szentmisére, amelyet számunkra is rendez… Vagy ha ott is vagyunk, de nem vesszük magunkhoz azt az eledelt, amit készített nekünk… Mennyire fájhat ez neki…

Kedves Testvérek! Meghívottak vagyunk! Miféle indokok, kifogások lehetnek elégségesek, hogy a visszautasító szavakat kimondjuk? És mégis megtörténik, és mégis kimondjuk. Talán, ahogyan a példabeszédben szereplő meghívottak, úgy mi sem értjük, hogy Jézus számára mennyire fontos a mi jelenlétünk a szentmise lakomáján… És a mi számunkra is mennyire fontos, hiszen e nélkül csak ebben az anyagi világban gyökerező létezők vagyunk, a valós élet illúziójával. „Aki nem eszi az én testemet, abban nem lesz élet…”

Az Eucharisztia a világ legnagyobb csodája, ezt ünnepeljük Úrnapján. Ennek a csodának lehetünk tanúi és részesei is egyben. A minket önfeláldozóan szerető Isten van jelen benne. Hit kell ennek a megértéséhez, és nyitott szív. De a Lélek el tudja venni a kőszíveket, és fel tudja ébreszteni bennünk a hitet.

Megyesi László, állandó diakónus