Emmanuelle nővér – a kairói rongyszedők barátja

Emmanuelle nővér, világi nevén Madeleine Cinqui 1908. november l6-án született Brüsszelben. Hárman voltak testvérek, ő volt a középső. Amikor hatéves lett, váratlanul elveszítette édesapját. Madeleine saját bevallása szerint nehezen kezelhető, akaratos kislány volt, aki nem tudta féken tartani indulatait. Mikor elsőáldozásra készült, megérintette Krisztus értünk vállalt áldozata, és ezek a szavai: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” Elkezdte a harcot önmagával, hogy elviselhetőbb és szeretetteljesebb legyen. Vasakarattal sikerült megfegyelmeznie magát, bár természetesen ez nem ment azonnal.

Anyagi szükséget sosem szenvedtek, a család jómódban élt. Hatással volt rá édesanyjának korát megelőző szociális érzéke, tapintatos jótékonykodása, melyet alkalmazottai iránt tanúsított. Az afrikai missziókról és Dámján atyáról, a leprások apostoláról olvasott könyvek felgyújtották képzeletét, és a jómódban élő lány szíve mélyén vágyódás ébredt a szegények szolgálatára, így növekedett hivatása csendben és észrevétlenül. Szenvedélyesen szeretett élni. Mikor nővére férjhez ment, érezte, hogy őt egy férfi szerelme nem tudná teljesen betölteni. Túl sok mindenre vágyott.

1929-ben lépett be a Sioni Miasszonyunk Kongregációba, ahol felvette az Emmanuelle nevet. Azonban még sokáig kellett arra várnia, hogy igazán a szegényeknek szentelhesse életét. Először Törökországban, majd Tunéziában és Egyiptomban tanított irodalmat és filozófiát. Közben, amennyire tehette, törődött a nyomorban élőkkel is, és tanítványait is igyekezett ebbe az irányba fordítani. Az ökumené már a vatikáni zsinat előtt is vonzotta. Később a nyomortanyán is harmóniában élt keresztényekkel és muzulmánokkal egyaránt, mert mindenkit el tudott fogadni olyannak, amilyennek megismerte.

Emmanuelle nővér nyugdíjba menetele után, 62 éves korában határozta el, hogy maradéktalanul a kairói külváros szegényeinek szenteli életét, és engedélyt kért, hogy az egyik szeméttelepre költözhessen. Több mint húsz évet töltött az egyiptomi főváros legszegényebbjei között. Ő maga is ugyanolyan körülmények között élt, mint a szeméttelepen bárki: négy négyzetméteres földes kunyhójában petróleummal világított, csatornázás nem volt, az udvaron egy kút szolgáltatta a vizet.

Küzdött a nyomortelepen élők emberi méltóságáért, akik Kairó mellett a szeméthegyek között élnek legyek, bűz és állandó életveszély közepette. A gyerekek a szemétben játszanak, a szerte heverő rozsdás szögek között. Tűrhetetlennek nevezte, hogy az öreg szemétszedőknek a földön kell haldokolniuk kunyhójukban, mint az állatoknak. Kairóban mint „ószerest” ismerték a szerzetesnőt, aki iskolákat és orvosi rendelőket, tanműhelyeket építtetett a szeméttelepen. Hogy ezt elérje, végigkoldulta a világot. Közben pedig osztozott a szemétszedők örömeiben, gondjaiban, tragédiáiban, s együtt imádkozott velük.

Munkája közben tapasztalta, milyen szélmalomharc tud lenni időnként a nyomor elleni küzdelem. Amikor egy újságíró feltette neki a kérdést: mit sikerült ezeken az embereken változtatnia, Emmanuelle nővér ezt válaszolta:

– Majdnem semmit.

– És ez nem veszi el a kedvét?

– Néha igen. De ez csak az első reakcióm, végleg sohasem kedvetlenedek el. Én azért vagyok itt, hogy osztozzak a szemétgyűjtők életében. Ha hasznukra lehetek, annál jobb. Igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni. De mégsem ez a lényeges.

– Mi az igazán lényeges?

– Hogy szeressem őket.

Szavait csend követi. Majd így folytatja:

– Nézze, az embernek mindenekelőtt szeretetre van szüksége. Arra, hogy úgy és olyannak szeressék, amilyen: szépnek, csúnyának, gazdagnak vagy szegénynek, becsületesnek vagy tolvajnak, jónak vagy rossznak… bár teljesen rossz ember nem létezik. Krisztus mi mást tett, mint hogy szeretett és megosztotta velünk emberi életünket? Őt próbálom követni. És ezek az emberek is ezt várják tőlem.

– Honnan tudja?

– Nem sokkal a nyomortelepre való érkezésem után bizonyosodtam meg róla. Egyik kairói házban, ahol európai barátnőm lakik, minden reggel megfordult Senuda, egy 18 éves hulladékszedő. Becsöngetett, átvágott a kerten, megtöltötte szeméttel a kosarát, és lehajtott fejjel, szomorú ábrázattal kiment.

Egyik napon barátnőm észrevette, hogy Senuda milyen egyenes tartással, határozott léptekkel közeledik.

– Jó napot! Úgy látom, ma reggel jó formában van.

– Valóban – válaszolt a lány. – Megváltozott az életünk. Van egy nővérünk, aki közöttünk él.

És fütyörészve ment tovább.”

Paul Dreyfus Emmanuelle nővér c. könyve alapján összeállította:
Pápai Zsuzsann