Félreértés ne essék, nem (csak) rólam van szó. Hiszen mindannyian elmondhatjuk magunkról: „én misszionárius vagyok”.
Missziós küldetésünkről sokszor hallunk prédikációkban, hittanórákon. Most, a mis?- sziós vasárnap közeledtével hadd osszak meg erről mégis néhány gondolatot. Nagyon megmaradt bennem egy mondat, amit húszas éveimben hallottam egy paptól:
„Az a részeges, elcsúszott életű ember az utcán ÉN VAGYOK, aki nem kapta meg a szükséges alapokat és lehetőségeket. Pl. azok, akiket elzártak a hit megismerése elől a kommunizmusban.” Általában nem így szokás a kifogásolható életű emberekre nézni, ezért számomra is mellbevágó volt ez a mondat. Lenézzük, sajnáljuk, esetleg segíteni akarunk azokon, akiknek valamilyen szempontból nem jutott elég. De ezt nem kívülről, felülről kell tennünk, hanem mintegy belülről: hiszen az a másik „én vagyok”. És ha én több ajándékot kaptam az Istentől, nem azért kaptam, hogy jól ellegyek vele, hanem kötelességként azok felé, akiknek nem jutott ennyi. Aki többet kap, attól többet is kérnek számon.
Ezért kötelességünk azokat szolgálni, akik nem kaptak meg valami fontosat az élettől. Ám aki megkapta a lehetőséget, hogy közel kerüljön Istenhez, az belülről érzi ezt a kötelességet, és saját magától kezd el másokhoz fordulni, mert fáj neki, hogy azok nem ismerik és nem szeretik Őt. „Krisztus szeretete sürget minket.” Aki elnyomja magában ezt a hangot, annak fájó hiányérzet ébred az életében. Sokszor nem merjük átadni magunkat ennek az ösztökélésnek, féltjük jól bejáratott, kényelmes életünket, vagy épp túl sok a gondunk, bajunk, és nem érzünk magunkban erőt hozzá – de Isten mindig tudja, mi a jó nekünk, és ha engedünk neki, olyan örömmel, erővel és olyan ajándékokkal halmoz el bennünket, amikről álmodni sem mertünk. Kár lenne erről lemaradni!
Aki szerelmes, fáj neki, ha valaki nem ismeri el a szerelmese értékeit, legyint rá, netán megveti… Szeretjük-e annyira Istent, hogy fájdalmat érzünk, ha valaki így áll Hozzá? Buzgólkodunk-e azon, hogy a másiknak is rányíljék a szeme boldogsága igazi forrására? Mert minden ember Őrá vágyik. Amikor a rendes, ám nem vallásos családban növekvő értelmes gyerek hisztit csap, hogy ő nagyobb fagylaltot akar enni, mint amit kapott; mikor a sikeres ember hajt és egyre hajt, hogy még többet, nagyobbat, értékesebbet szerezzen – mindebben az nyilvánul meg, hogy valami többre vágynak.
S mivel nem tudják, hogy ez nem valami, hanem Valaki, ezért a tárgyakat hajtják, amikből persze sosem elég, hiszen a végtelen utáni vágyat semmi véges dolog nem képes kielégíteni. Segítünk-e nekik eléjük élt életünkkel, ha kell, szavainkkal, hogy megtalálják vágyuknak igazi tárgyát, és megnyugodjanak? Vagy netalán mi is mindig valami többre hajtunk, mintha nem lenne Istenünk? Az életben lehet és kell is küzdeni evilági célokért is, de az nem lehet életünk egyetlen értelme. Arról nem is beszélve, hogy ezeket előbb-utóbb elveszítjük. Isten megismerésében azonban mindig megtaláljuk ezt a „mindig többet”. Kimeríthetetlen, izgalmas, szívszorító a Vele való kapcsolat, és mindig új utakra vezet. Mikor az ember azt hiszi, már mennyi mindent ért, és milyen jól ismeri Istent, akkor hirtelen rádöbben, mennyire nem tud még semmit Róla, és mennyi mindent meg kell még ismernie. Ilyenkor izgalmas, nem sejtett távlatok nyílnak meg előttünk. S ha mindig Őrá figyelünk, ez egész életünkben folytatódik – s folytatódik az örök életben is. Ott sem fogunk tehát unatkozni.
A katekizmus első kérdése és válasza: „Mivégett vagyunk a világon?” „Hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk, ezáltal üdvözüljünk, vagyis a mennyországba jussunk.” Nem árt időnként elismételnünk és átgondolnunk ezt a mondatot, hiszen életünk értelme rejlik benne. Ha Istent megismerjük, akkor meg is szeretjük; ha pedig megszerettük, vissza sem tud senki tartani minket az Ő szolgálatától. S kiben szolgálhatjuk Őt? Leginkább embertársainkban. A mennyországba jutásunk legfontosabb feltétele az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása. Leegyszerűsítve azt is mondhatjuk: ezek a cselekedetek jelentik a missziót.
Ha az alázat és a hála szelleme él bennünk Isten felé az Ő ajándékaiért, érdemtelenségünk tudatában megköszönjük neki, amit kaptunk Tőle: „Köszönöm minden ajándékodat, Uram, és köszönöm, hogy másokat szolgálhatok”. Nem pedig az az ima merül fel bennünk: „Hálát adok neked, Istenem, hogy nem vagyok olyan, mint az a másik: házasságtörő, csaló, istentelen…”
Végezetül pedig álljon itt a szentmise egyik elbocsátó formulája: „Küldetéstek (latinul: missio) van, szolgáljátok Istent és felebarátaitokat szeretettel!”
Pápai Zsuzsanna