Férjnek és apának lenni izgalmas feladat

Egy sokak által harmónikusnak és egymást szeretőnek ismert házaspár férfitagját kértem fel arra, foglalja szavakba meglátásait, tapasztalataikat azzal kapcsolatban, mit jelent számára férjnek és apának lenni. A feleséget pedig arra kértem, írja meg, mit jelent számára az, ahogy férje részt vesz a család életében. Mindketten megírták, amire kértem őket – sőt, annál még sokkal többet. Kérem, olvassák! Mit jelent számomra férjnek és apának lenni? Mindenek előtt egy nagyon izgalmas, érdekes, mozgalmas életformát.

Mielőtt megnősültem, gyerekeink lettek volna, nem tudtam elképzelni, hogy mit jelent férjként, apaként élni. Annak ellenére sem, hogy magam is nagycsaládban nőttem fel, és ott megtapasztalhattam, láthattam, mit is jelent ez. Nem emlékszem rá, hogy valaha foglalkoztatott volna a kérdés, hogyan, mitől leszek jó férj, apa. Tulajdonképpen ezt ma sem tudom biztosan; próbálok követni egy utat, de nem tudhatom, hogy hosszú távon engem fog-e igazolni az élet, boldog, hosszú házasságban fogok-e élni, gyermekeim kiegyensúlyozott, boldog felnőttek lesznek-e majd. Ez a jótékony bizonytalanság segít napról napra újra átgondolni e fontos életszerepekhez való viszonyulásomat.

Hálás vagyok érte (habár annak idején ez nem így volt), hogy több év házasság után születtek meg gyermekeink, így volt időnk házastársammal egymás igazi megismerésére, a házasságban megvalósuló kölcsönös, igaz szeretet megélésére. A nehézségeket nem tagadva, elmondható erről az időszakról, hogy igazán egymásra találtunk, olyan erős szeretetközösség jött létre köztünk, amire azóta is tudunk építkezni. Előtte nem gondoltam volna, hogy engem ennyire szerethet, elfogadhat valaki, ennyire „áttetszővé” válhatok anélkül, hogy félnem, védekeznem kéne. Egy új dimenzió nyílt meg előttem, kapcsolatunkban egyszerre belülről és kívülről (az ő szemével) is figyelhettem magam, úgy, hogy tudtam, az esetleges kritika is hűségbe és szeretetbe csomagolva ér, és ez előbbi kettő nem sérülhet, nem szűnik meg (vö. szeretethimnusz: a szeretet soha el nem múlik). Ebben a közegben „könnyű” jónak lenni, természetes figyelmességgé változik egy fárasztó nap utáni mosogatás, konyhai, háztartási munkában való részvétel, egy csokor virág, kedves szó, dicséret, biztatás.

A jegyesoktatáson elhangzó hasonlat, mely a házasságot a Szentháromság életéhez hasonlítja (önfeladás, a másik szolgálata tökéletes szeretetben) az elméleti, kissé érthetetlen távlatokból tapasztalattá kezdett válni. A fentiek alapján jó férjnek lenni számomra nem jelent mást, mint hogy jó embernek lenni, azzal a segítséggel, hogy ehhez támogatást kapok egy másik emberen keresztül Istentől, akit én viszontsegíthetek, viszontszerethetek.

Ezt az idilli helyzetet „törte meg” az első gyermek születése. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy a gyerek megszületése után mi lesz azzal a szeretettel, amit feleségem iránt éreztem. Tőle kell, hogy elvegyek, hogy a gyereknek adjam? Ugyanez a kérdés ismétlődött meg a második baba jövetelekor. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem így történt, hanem „valahonnan” még több szeretet született, és így jutott belőle mindenkinek. A szeretet nem hasonlít a fizikai világ dolgaihoz, ahol ha valahova adok valamit, azt máshonnan kell elvennem.

Számomra nem volt kérdés, hogy jó apaként a csecsemők gondozásából, ellátásából is kivegyem a részem. A fürdetések, pelenkázások, öltöztetések közben kapott mosolyok, gőgicsélések, puha érintések felejthetetlen, gazdagító emlékek számomra. A későbbiekben, amikor már beszélni is tudtak, sőt értelmes, fontos kérdéseik lettek a világgal kapcsolatban, sokszor addig számomra egyértelmű, magától értetődő dolgokra rákérdezve, újra válaszokat kell, hogy találjak és adjak nekik. Ebből magam is sokat tanulok. Ez a folyamat sokszor rendkívül szórakoztató és tanulságos az egész család számára. Apaként több fontos dolgot is megtapasztaltam: Istentől kapott szabad akaratunk nagy ajándék, Isten részéről pedig óriási lemondás lehetett ennek „átadása”. Most látom, hogy milyen nagy türelem, szeretet kell ahhoz, hogy elfogadjam a gyerekek szabad akaratát. Annak ellenére, hogy a legjobbat szeretném nekik – és azt, hogy éppen mi a jó hosszú távon számukra, sokszor én tudom jobban, mint ők – mégis elfogadjam, ha a „rossz” utat választják. Gondolom, az idő előrehaladtával még inkább így lesz, még nehezebb lesz elviselni, még fájdalmasabb lesz, ha azt látom, nem jó döntéseket hoznak, rossz irányba haladnak.

A fentiekben leírt folyamat, maga a nevelés, állandó kérdések, kétségek közt zajlik, mindig feltehető a kérdés: nem kellett volna másként szólnom, tennem valamit, az volt a leghelyesebb, amit végül mondtam, tettem? Persze az hamar kiderült számomra, hogy a nevelés legfontosabb, leghatékonyabb módja a példaadás. A gyerekek rendkívül szigorúak és következetesek ebben, a legkisebb hibát is rögtön jelzik, szóvá teszik. Összességében elmondható, hogy férjnek, apának lenni számomra jó lehetőséget ad a fejlődésre hitben, reményben, szeretetben, és mindez sok örömmel és boldogsággal jár.
Lajos

A férjem egyik névnapjára a gyerekekkel készítettünk egy kis lapocskát, amelyre ráírtam, miért szeretik őt nagyon a gyerekeink. Ezeket persze ők maguk diktálták: „mert focizik velünk, mert megölel, ha elestünk, mert mesét olvas nekünk, mert elvisz az óvodába, mert beszélget velünk…” Szép hosszú lista alakult belőle, s én úgy összegeztem magamban, hogy milyen jó, hogy az apukájuk részt vesz az életükben, az életünkben. Nem egy távoli apa, aki nem ér rá a gyerekeivel foglalkozni, vagy a tévénézés miatt háttérbe szorítja őket, s mindent nekem kell intéznem, ami a gyerekekkel vagy a családi élettel kapcsolatos. Én is írhatnék egy listát, hogy miben jó apa ő: nem ijed meg, ha át kell pelenkázni őket, rábízhatom a fürdetést, az öltöztetést, a gyerekek szórakoztatását vagy akár egy egyszerűbb ebéd elkészítését. Persze igyekszem sok mindent magam intézni, de sehol nem állnánk, ha mindent nekem kellene megcsinálnom.

Azt is tudom, hogy sok olyan dologról mond le, ami a karrierje szempontjából jó lenne neki. De akkor ez azt jelentené, hogy a gyerekeivel nem tudna elég időt tölteni, és hogy velem, a feleségével sem beszélgetne annyit. És hát ebből építkezik a kapcsolatunk. Szerintem egy nőnek, feleségnek, anyának nagyon fontos érezni, hogy együtt „húzzuk az igát”, hogy a család a mi legnagyobb közös vállalkozásunk, ahol mindenkire jut idő – nemcsak a gyerekekre, hanem egymásra, s különkülön mindannyiunkra. Fontos az is, hogy „egyfelé húzzunk”, s megegyezzünk minden fontosabb dologban.

Azt hiszem, a férjem nem egyedülálló abban, hogy ennyire részt vesz a család mindennapjaiban. Egyre több olyan apukát látok, akik rájöttek arra, hogy men.- nyire fontos jelen lenni a gyerekeik életében. Hisz a legjobb nevelő erő a példaadás. Mondhatunk bármit, hatni leginkább a személyiségünkkel, a cselekedeteinkkel, a viselkedésünkkel tudunk. És élete végén senki nem sajnálkozott még azon, hogy kevés időt töltött a munkahelyén, azon viszont már sokan, hogy a szeretteikkel nem voltak eleget.
Rozi