Gyógyító és sebző szavak a családban

Valamennyien, akiknek életét Isten gyermekkel áldja meg, szülők vagyunk. Választott foglalkozásunk mesterfogásait hosszú évek munkájával sajátítjuk el, de azt, hogy hogyan kell jó szülőnek lenni, alig tanítják. Legtöbbször ösztönösen, hangulatunktól függően nevelünk, máskor a gyermekkorunkból hozott tapasztalatok alapján.

De még ha szüleink a legszebb példát is adták, akkor is fontos elgondolkodni egy-egy nevelési helyzeten – mit is mondunk, hogyan reagálunk ilyenkor. Hiszen amit kimondtunk, bevésődik, ismételten felidéződik. Mérgez vagy éltet, rombol vagy vigasztal, sokszor félre is érthető. Merjük megkeresni beszédünkben az építő, tápláló, vigasztaló és a támadó, sértő, bántó szavakat!

Gyermekeinkhez szólva óvakodnunk kell minden általánosítástól. Hiszen ezzel kifejezzük, hogy nem hiszünk fejlődésükben. Lehet, hogy amit szóvá teszünk, egyszeri alkalom volt, nincs is legközelebb. A soha, mindig helyett ezért szerencsésebb a sokszor, gyakran, ritkán. A hányszor mondjam, már megint ismételgetése könnyen unalmassá válik. Igen, bizonyos dolgokat újra és újra el kell mondani. De ezt tehetjük változatosan: játékosan, vidáman, kérve, magyarázva, a bevezető frázis nélkül. A bölcselkedő na, látod, tudsz te, miért nem tudtad első szóra, magadtól is kifejezések pedig a végre engedelmeskedő, tevékeny gyermekben elismerés helyett kedvetlenséget, dacot váltanak ki. A legjobb ilyenkor már hallgatni, s csendben örülni, hogy gyermekünk teljesítette kérésünket.

A gyermeknek odavetett mi közöd hozzá, nem tartozik rád, te még ehhez kicsi vagy megkérdőjelezi a családtagok egymás iránti bizalmát. Még a legkisebbekkel is mindent meg lehet beszélni a maguk szintjén, legyen az anyagi gond, szomorúság vagy öröm. Ha valami tényleg nem tartozik rá, ne előtte mondjuk, ne tegyük fölöslegesen kíváncsivá. Ne csodálkozzunk, ha kamaszodva ő is titkolódzik majd előttünk.

A családban az őszinteség alapvető érték. A szülők egymás iránti hűsége, egysége a minta, amely a gyermekekre is átsugárzik. A kicsi gyermek 5-6 éves koráig annyira őrzi veleszületett tisztaságát és igazságérzetét, hogy nem is nagyon lehet félrevezetni. Neki meg eszébe se jut hazudni, amíg a felnőttek meg nem tanítják rá. Ezért nagyon helytelen óvódás korú gyermekre rárivallni, hogy „Ne hazudj!” Hiszen a kicsik, ha valótlant mondanak is, ritkán teszik tudatosan. Sokszor élénk fantáziájukkal nehezen választják szét a valóságot a mesevilágtól, máskor valamit félreértenek.

Érdemes kicsit utánajárni, kérdezni, mi húzódik meg szavaik hátterében. Az iskoláskorú gyermek és a kamasz hazugsága legtöbbször félelemből fakad. Fél a szidástól, büntetéstől, de legjobban attól, hogy elveszti szülei bizalmát és szeretetét. Sajnos, ide vezet a feltételhez kötött szeretet is.

Nagyon sok család békéjét, a gyermekek kapcsolatát mérgezik a bezzeg a szomszéd kisfia, a nővéred, a bátyádféle hasonlítgatások, a féltékenységet élesztgető szavak. A testvérek közötti méricskélés mindkettőjüknek árt; a jó elbízza magát, a gyenge elcsügged. Nehezebb egymást szeretniük, ha ellenfelekké, versenytársakká tesszük őket. Nem minden gyerek képes ugyanarra a teljesítményre, saját értékeikben kell növekedniük. Szeretetünk nem lehet az iskolai vagy az otthoni abszolút teljesítményük függvénye. Hasonlítgatás helyett inkább érezzék, hogy a szülői szeretet képes növekedni, osztódni. Egy édesanya ölében egyszerre több gyermek is elfér. Jó, ha a bizonytalan gyereket időről-időre biztosítjuk feltétel nélküli szeretetünkről.

Sokat tehetünk gyermekünk együttműködésének megnyeréséért és a család összhangjáért, ha nem parancsolva, kategorikus kijelentésekkel fordulunk feléjük. Ha visszaemlékszünk gyermekkorunkra, sokkal könnyebb volt engedelmeskednünk, vidámabban segítettünk, ha a felnőtt a kérem, szeretném, örülnék gesztussal fordult felénk. Annál riasztóbb és dermesztőbb a kell, követelem, tilos bevezető. Az elvégzett feladat után pedig hangozzék el a szülő szájából a köszönet és a dicséret is. Az így szoktatott gyermek számára a munka örömforrás lesz, s egyben ő is megtanul hálás lenni. De dicséretünk soha ne legyen se formális, se aránytalan. A fiatalok nagyon is tudatában vannak eredményeik értékével. Csak a gondosan megfogalmazott, tartalmas elismerésre vágynak, nem az üres szólamokra.

A család életének szomorú üzemzavara, amikor valaki szavaival akarvaakaratlanul megbántja a másikat. A „sértődősdi” szörnyű élmény a gyerekeknek, pláne ha a bocsánatkérés szigorú szertartásával oldható csak fel. Amikor gyermekünk önkéntelenül bánt meg, könnyebb tisztázni. Ha tudatosan, érdemes utánakérdezni viselkedése hátterének.

Főleg a kamaszkorban sok nehézség elkerülhető, ha a szülő nem veszi nagyon szívére, amikor gyermeke meggondolatlanul fejezi ki magát. Amennyire bölcs, hogy haragunkkal ne nyugodjék le a nap, legalább annyira fontos, hogy a bocsánatkérést sokszor egy apró jelzés jobban kifejezi és őszintébb is, mint egy elvárt formula.

A család belső világáról sokat elárul az a hangerő és hanghordozás, ahogy egymással beszélgetnek. Öröm hallgatni egy szülőt, ahogy kamasz fiával-lányával szeretettel, egymásra figyelve az élet „nagy” dolgait vitatják meg.

Vagy ahogy kicsinyéhez lehajolva mutatja-magyarázza a világ apró csodáit. A beszéd hullámhossza, a kísérő mozdulatok messziről is az egység kifejezői. Az ilyen családban növekedő gyermek számára a szavak nem félelmetesek, hanem építőek és gyógyítóak.

A szülőkkel való beszélgetés pedig nem teher, hanem öröm, melynek élménye egész életére megmarad. Felidéződik a nehéz helyzetekben, útmutatást ad a gondokban. A szülőnek ehhez nem kell nagy tudósnak lennie, csak őszintén figyelnie gyermekére. A mély lelki emberek szava is egyszerű, mégis hiteles, lélektől-lélekig ér. Valamennyien őrzünk szüleinktől, legjobb tanárainktól ilyen bölcs mondásokat. Ez talán az egyik legszebb feladata szülői mesterségünknek: szavainkkal bátorítani, simogatni, vigasztalni, áldani gyermekeinket.

Nagy Sándorné