In memoriam Bernardis nővér

153

Sokan ismerték Bernardis nővért, aki a Munkács melletti Schönbornban élt. Azért érkezett közénk Németországból, hogy nálunk segítsen az emberek lelki nyomorúságán.

Akik voltak nála, tudják, mit köszönhetnek neki. Bernardis nővér november 28-án, hosszú szenvedés után hunyt el. Álljon ez a rövid írás emlékül és köszönetül Kárpátalján töltött éveiért.

Bernardis Weschenfelder 1941. szeptember 29-én, Szent Mihály főangyal ünnepén született Karlsdorfban, egy délnyugat-németországi faluban. Édesapja akkor háborúban volt, édesanyja bombák robbanásai közepette hozta világra őt. Még aznap megkeresztelték: a keresztségben az Erharda nevet kapta.

Bernardis nővér mindig hálás volt azért, hogy még születése napján részesült a keresztség szentségében. Meg volt győződve arról, hogy „a keresztség mentett meg engem a bombák okozta sokktól és a halálveszélytől. Az életem legelején elnyert keresztség szentsége az alapja személyiségemnek, és annak, hogy szabad vagyok a félelemtől. Ez gyógyulásom forrása.”

Szerzetesként gyakran ismételte rendalapítójuknak, Alfons Maria anyának szavait: „Két ünnepnapotok van az életben. Az egyik már mögöttetek van: ez a keresztelésetek napja. A második ünnep halálotok napja lesz.” Bernardis nővér hétgyermekes családban nőtt fel. Ő volt a második. Testvérei mind nagyon szerették őt egész életében: segítőkész és vidám szívű volt.

Sok szép történetet lehetne mesélni erről a szegény, szerény de elégedett és hívő családról. Édesanyja, Lisa minden gyermeke számára írt egy könyvet, mely tele volt történetekkel; ezt a tehetségét Bernardis nővér nagyon szerette, és családjuk gazdagságának tartotta.

Az iskolában tovább mesélte ezeket a történeteket, társai pedig lélegzetvis.- szafojtva hallgatták. Egyszerű népiskolába járt, melyet 13 éves korában fejezett be. Ekkor rögtön jelentkezett munkásnak a közeli papírgyárba. Két évvel később Wormsban óvodai segítő lett. A nővérek lelkiatyja, aki a worms-i kórház plébánosa is volt, fedezte fel tehetségét, valamint egy főorvos, aki az ő szűkebb hazájából származott. Lehetővé tették számára, hogy ápolónői képesítést szerezzen; minden tárgyból kitűnően végzett.

Később, már szerzetesként pszichológiai és egyéb képesítéseket is szerzett. Mi indította arra Bernardis nővért, hogy az Isteni Megváltó Nővérei közé lépjen? „Nagyon vágyódom arra, hogy az embereknek segítsek megtapasztalni, mennyire szereti őket Isten.” Ez vált hivatásává, egész életének tartalmává. Megdöbbentő merészséggel válaszolt az idők ínségeire, nyomorúságaira.

Nagy fájdalom volt számára, hogy az emberek Istenen kívül keresték boldogságukat. Sok örömteli és fájdalmas pillanat adódott életében. Betegeket látogatott és ápolt, ő volt a vezetője az első szociális intézménynek, melyet szerzetesnővérek és önkéntesek vezettek, s kitárták az ajtót korunk nyomorúságai felé. Az a szó, melyet Jézus személyesen neki adott, mindig újra megrázta őt: „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,11). Jézusnak ő ezt a választ adta: „Ameddig én leszek a felelős, mindig be akarlak fogadni téged!” Sok éven keresztül tette ezt. Az intézmény számtalan embert mentett meg: szegényeket, hajléktalanokat, testi és lelki betegeket, bűnöző fiatalokat, széttört házasságokból és családokból származó embereket, elhagyott és magányos embereket, gyerekeket és fiatalokat, menekülteket és hontalanokat… korunk nyomorúságainak végtelen láncolata ez. Értük imádkozott, szólt hozzájuk azokkal a szavakkal, melyeket Jézustól imádkozott ki. Sok gyógyító istentiszteletet tartottak, imacsoportokat alakítottak. Mozgalmas és szép időszak volt ez.

Azután jött az áttörés, ahogy azt a német egyházban nevezik. A ház felelősségét más vette át, és Bernardis nővér Jézusnak újabb válaszát kereste. Félrevonult, és a csendben bizalommal imádkozott.

Jézus az új évezredben Ukrajnába hívta őt. Jézus iránti teljes bizalommal, rendje egyetértésével, fogadalmai és Jézus iránti hűséggel a Munkácsi Egyházmegyébe jött, ahol Majnek Antal püspök örömmel fogadta. Hat évet töltött el nálunk, mely tele volt kegyelemmel mindazok számára, akik kapcsolatba kerültek vele. A Lélek, aki arra indította, hogy az Isteni Megváltó Nővérei közé lépjen, még jobban kiteljesítette őt: nagy és ugyanakkor alázatos szeretet volt ez, melyet abban tapasztaltunk meg, amit nekünk közvetített: „Jézus, szeretlek, ave Maria” volt utolsó gondolata, melyet velünk megosztott.

Gyakran mondta búcsúzáskor, és most is ezt a köszöntést adja nekünk az útravalóul: „tovább szeretünk”…

P. Martin Landwehr felsőkerepeci plébános