Isten bombával felelt az imádságra

Még kisfiú voltam, és nem igazán tudtam, mitől kell félni, amikor jött a vihar. Persze a villámlástól, a dörgéstől és a szakadó záporesőtől mint látható, érzékelhető rossztól minden gyermek fél. Behúzódtunk a házunkba. Édesanyánk köré telepedve kértük Istent, hogy őrizzen meg minket és édesapánkat, aki munkában volt, segítse őt is épségben haza hozzánk.

Hárman voltunk testvérek, és nagyon megörültünk, ha baj nélkül véget ért a vihar, és munka után édesapánk is megérkezett. Nagyon tudtunk örülni, ha együtt lehetett az egész család.

Még évekkel azelőtt, hogy megszülettem volna, mindig az Istent kérte családunk, ha veszélyben volt a család vagy valamelyik tagja. 1944 őszén a második világháború frontvonala elérte Csapot, ahol a családunk lakott. Felborult a normális élet. Egyre többször hangzott fel a légiriadót jelző szirénák idegtépő hangja. Az emberek igyekeztek óvóhelyre vagy valamilyen védettséget biztosító pincébe húzódni. Nekünk a kertünkben volt ilyen pince.

Édesapám a fronton volt, így édesanyámon volt a felelősség: a két kisgyermek és édesapám öreg szüleinek a gondozása. Nővérem négyéves, bátyám alig több mint egyéves volt.

A mindennapi élethez szükség volt kenyérre, amit a mi családunk is a saját kemencéjében sütött. Ez nem volt veszélytelen, hisz a kemencét csak tökéletesen száraz fával lehetett fűteni, hogy ne legyen füstje, mert a füstöt bemérhették volna az ellenség aknavetői. Édesanyámnak szerencséje volt (Isten segítette meg), egyszer sem mérték be a kenyérsütő kemencét. Amíg a kenyeret sütötte, addig a nagyszülők és a két kicsi gyerek is a pincében voltak. Édesanyám is csak a minimális ideig tartózkodott a kemencénél, utána ő is sietett az aránylag védettséget nyújtó pincébe.

Egyre szaporodtak a bombázások is. Ha megszólaltak a légvédelmi szirénák, az egész család sietve behúzódott a pincébe.

Az egyik ilyen alkalommal a szomszédunk kertjébe esett le egy bomba. Édesanyám későbbi elmondása szerint a pince, mint egy bölcső, úgy „ringott”, mozdult meg velük együtt. Persze, hogy féltek és nagyon hiányzott a fronton lévő édesapám. Érte is nagyon sokat imádkoztak, aminek meg is lett az eredménye.

Az egyik ilyen bombatámadáskor telitalálat érte a lakóházunkat. A család a kertben lévő pincében volt. A Jó Isten megvédte őket, de a lakóházunkat a bomba szétrombolta, lakhatatlanná tette. Fedél nélkül maradtak a nagyszülők, édesanyám és a két kicsi gyermek. Szörnyű, kilátástalan helyzet. Tragédia. Tudták, itt már csak a Jó Isten segíthet. Meg is segítette őket.

Az akkori törvények értelmében a közösség vezetőségének joga volt ideiglenesen hazahívatni a frontról a családfőt, hogy a családját el tudja helyezni valamelyik rokonnál. Ez így is lett. Akkor még édesapám sem gondolta, hogy lakóházunk megsemmisülése az ő életben maradását jelentette. Amíg édesapám itthon volt, az ő alakulatát bekerítette az ellenség. Teljesen felszámolták őket, még foglyokat sem ejtettek. Mindenki meghalt. Ha ő is ott lett volna, ő sem maradt volna életben. A Jó Isten, úgy látszik, másképp akarta. A ház ugyan tönkrement, de édesapám életét megmentette, és így megadta nekem is a lehetőséget, hogy hat évvel később megszülethessek. Mindenért hála és dicsőség Istenünknek, aki minden fajta rosszból is tud nagyon jót kihozni.