„Térjetek meg!” – de hogyan?

Különösen nagyböjtben hallunk különféle felhívásokat a megtérésre: „Térjetek meg és tartsatok bűnbánatot!”, „Térjetek meg, mert elközelgett a Mennyek Országa!”, „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!”. TÉRJETEK MEG VÉGRE! Úgy gondolom, hogy kevés olyan jóakaratú keresztény ember van, aki nem szeretne megtérni, azaz elkezdeni igazán szeretni Istent és embertársait. Sokunkban felébred a vágy, hogy valóban kövessük Jézust. Érezzük, hogy a vágy nem elég, cselekedni kell. És elkezdünk cselekedni: elhatározásokat teszünk, ígéretek, fogadalmak születnek meg bennünk. Megígérjük, hogy többé nem mulasztjuk el az imát, a szentmisén odafigyelünk, rendszeresen gyónunk, áldozunk, embertársainkkal kedvesek, figyelmesek leszünk, böjtölünk. Elkezdődik az első nap, amikor már megtértünk. Újult erővel, lendülettel megyünk munkába, iskolába vagy éppen piacra.

Minden ismerősünknek mosolyogva köszönünk, segítünk az idős néninek átmenni az úton, lelkiismeretesen végezzük a feladatainkat. Ha baj, bosszúság ér, felidegesítenek, vagy megaláznak, akkor nyelünk egyet és tovább mosolygunk, mert hát mi már megtértünk. A nap végére hirtelen nagyon idegessé, feszültté vállunk, apró gondok miatt is dühösek, haragosak leszünk. Ilyen feszült állapotban könnyen megbántjuk családtagjainkat és az esti imánál rájövünk arra, hogy nem is tértünk meg, sőt…

Másnap, harmadnap talán még megpróbáljuk a megtérést, gyónunk, áldozunk, böjtölünk, adakozunk, de újra és újra sikertelenségek érnek. Igaz, kisebb sikereink vannak, de az igazi megtérés nem következett be. Úgy érezzük, nem is lehet megtérni. Jézus lehetetlent kér. Mi már sohase fogunk megváltozni, mondjuk.

E csalódások után lehet, hogy majd még néhányszor megpróbáljuk a megtérést, de mindig csak félig-meddig térünk meg. Hát mit kell tennünk, hogy valóban megtérjünk? Hol rontottuk el? Ott, hogy mindig csak magunkat figyeltük, az „ego” (az „Én”) volt a középpontban. Az „Én” szólt az imában, a böjtben, a kedvességben. Az „Én” rögtön várta is a jutalmat a megtérésért.

A megtérés pedig az Ő-ről szól. A megtérés azzal kezdődik, hogy Isten szól hozzánk. A megtérés még inkább azzal kezdődik, hogy megszólíthatóvá válunk. Hogyan váljunk megszólíthatóvá? Úgy, hogy leülünk és várunk az Úrra. Elég csak annyit mondani: „Jézusom, gyere, látogass meg engem, beszélgess velem.” És várni: 5, 10, 20 percet. Lehet többet is mondani: elmesélni a napot, örömeinket, bánatainkat, kéréseinket, de mindig hagyjunk Jézusnak ugyanannyi időt beszélni, mint amennyit mi beszéltünk Hozzá. Ő hihetetlenül beszédes, mindent elmond nekünk, ami szükséges az üdvösséghez. Fontos, hogy ezt az imát minden nap elvégezzük. Lassan azt fogjuk érezni, hogy Jézus a barátunk lett. Benne pedig olyan barátra lelünk, aki a legjobban szeret minket. Lassan azt fogjuk tapasztalni, hogy ez a 20-30 perc lesz a napunk csúcsa. Ez a mindennapi ima megszüli bennünk a békét, a szeretetet, a hálát és a megtérést. Akkor majd nem ragaszkodunk görcsösen a fogadalmainkhoz, hanem magától értetődő lesz a kedvesség, a figyelem, igazi vágyat érzünk majd a gyónásra és az áldozásra. Nem azért tesszük majd a jócselekedeteket, hogy megtérjünk, hanem mert megtértünk.

Ha majd hagyjuk beszélni Jézust, akkor Ő elmondja nekünk, hogy a legnagyobb vágya a mi megtérésünk. Ha a mi vágyunk találkozik Jézus vágyával, akkor a megtérésünknek bő gyümölcsei lesznek. Együtt Jézussal mindent meg tudunk majd újítani.