Isten igájában

859

Remek erdélyi írónk, Nyíró József méltán élhetne ellenem a plágium vádjával, hiszen egyik – önéletrajzi – regényének címét vettem kölcsön az imént. Bízom azonban benne, hogy megbocsátja eme kései „lopást” – tekintettel arra, hogy kis írásom témájának, az elköteleződésnek látom egészen sajátos kifejeződését e szókapcsolatban.

Anélkül, hogy túlságosan sötét színekkel akarnám lefesteni az üdvtörténet jelen éveinek-évtizedeinek helyzetét, hangot kell adnom annak a régóta nyugtalanító érzésemnek, hogy világunk egyre kevésbé tud jó példát mutatni fiataljainak, amikor Isten/ember/meggyőződés/igaz értékek melletti elköteleződésről van szó.

Élhetnék a szó etimológiai megközelítéséből fakadó lehetőségekkel (miszerint a „kötél” szó az alapja, ami, ugyebár a gúzsbakötést is felidézheti bennünk – de akkor már ne feledkezzünk meg például a hegymászók biztosítóköteléről, ami alkalmasint életet is menthet), ezúttal mégis inkább a tartalmi fejtegetést választanám kicsit részletesebben.

Járványszerűen terjed az a hozzáállás, hogy az adott szónak nincs feltétlen értéke; amit ígértem, nem kell lehetőleg be is tartanom; ha tudok, hűséges maradok, de igazán nagy erőfeszítéseket nem érdemes tenni, úgyis akad „másik” – másik barát, másik élettárs (mert esküvő, ugye, minek, az már kötelezne is valamire), másik életállapot, másik (jobban felhasználható) vélemény stb. SZABADSÁGOT akarunk mindenáron, és nem vesszük észre, hogy egyetlen igazi értékünket, ISTENGYERMEKI SZABADSÁGUNKAT tesszük kockára újra meg újra, silány és értéktelen (ámde mennyire csábító!) élményekért, életmódért. Aztán nem tudjuk, mi a bajunk, miért vagyunk a mélyben szomorúak, magányosak, kielégítetlenek, keserűek, csalódottak – miért kell egyre nagyobb zajt teremtenünk magunkban és magunk körül, miért nem találjuk a békét…

Ó, bár felfigyelnénk újra arra a Hangra, mely kivétel nélkül mindegyikünkben szól! Bár elhinnénk Neki, hogy ha újra rátalálunk a szeretetből vállalt áldozat ízére, minden nehézségünket, minden fáradozásunkat, minden nehéz pillanatunk kínlódását is az Ő erejével támogatott hűséggé alakítja – mert Nélküle semmit sem tehetünk, de Vele mindent. A magunk erejére támaszkodunk, abban (teljes joggal!) nem bízunk, ezért inkább eleve nem vállaljuk a végleges, kötelező igenek kimondását…

Nem szeretjük az IGÁT, mert nem látjuk benne ISTENT. Igen, BENNE, mert az Ő igája kétszemélyes – ha segítségül hívjuk életünk teljes és feltétel nélküli átadásához, bizonyosak lehetünk abban, hogy velünk hordozza terheinket, segíti lépéseinket, erősíti bizalmunkat – tökéletessé teszi szabadságunkat. Éljünk hát vele – Vele!

Övé legyen a hála és dicsőség mindörökké!

Elgondolkodtatónak: melyik csónak az igazán SZABAD? Amelyik szépen himbálódzik a tó közepén (de a partról elérhetetlen), vagy amelyik a parthoz van KÖTVE – készen arra, hogy embereknek szolgáljon?…

Tabita nővér

Előző cikkMese – A pitypang bóbitája
Következő cikkSzentháromság vasárnapja, Úrnapja