Isten Igéjének hatalma

241

Június 13: Páduai Szent Antal napja

    Jézus szava: „Az, aki hisz bennem, az ugyanazokat a dolgokat fogja tenni, mint én cselekedtem, sőt még nagyobbakat is.” (Jn. 14, 14) Megvalósul abban, akit egyszerűen a „Szent”-nek neveztek.
    Lissabonban született 1195-ben, a keresztségben a Fernand nevet kapta. Szülei mélységesen vallásos és nemes szellemben nevelték. 15 évesen lépett a városában élő „Szent Ágoston remetéi” közösségbe, azt mondta, hogy meghalt a világnak, és csak Istennek akar élni. De társai politikai tervekkel zaklatták, és ezért két év múlva Coimbrába helyezték, hogy békében folytathassa a Biblia és a teológia tanulmányozását.
    Életének fordulópontja 7 év múlva következett, amikor megérezte, mekkora az ellentmondás az első ferencesek alázata – akik alamizsnát kértek – és saját társainak politikai ambíciói között, ez ugyanis, például, megosztotta a közösséget. 1220-ban szállították Portugáliába annak az 5 ferencesnek a holttestét, akik Marokkóban szenvedtek mártírhalált. Miután virrasztott felettük, azt kérte, hogy ő is beléphessen a kolduló rendbe. Azonnal befogadták, felölthette a csuhát, s kérte azt, hogy Marokkóban prédikálhasson, mert lángolóan vágyott a mártíriumra: és engedték, hogy elinduljon.
    Azonban Isten másként rendelkezett: a szerzetes megbetegedett és kénytelen volt visszatérni: de egy vihar miatt hajója Szicíliában kötött ki. Onnan társaival Messinába ment a Portinculai Káptalanra, ahol elragadtatva látta Ferenc sugárzó arcát.
    Bár ismeretlen maradt az 5000 jelenlévő és mandátum nélküli testvér között, Montepadolo (Forli mellett) Remeteségének vezetője magával vitte, de ott még a legalázatosabb munkákba rejtette műveltségét. Egy alkalommal, mivel társai nem vállalták, hogy prédikáljanak egy papszentelésen, kénytelen volt beszélni. Nagyon szerényen kezdte, de később elragadtatva hallgatta mindenki, mert a szavaiból áradó kegyelem az írás ritka komoly ismeretét tükrözte. Ezután Észak-Itáliába küldték, hogy az eretnekségek ellen beszéljen, s így sok tájon járt. A bibliai szövegek olyan mélyen váltak lényének részévé, hogy IX. Gergely pápa egy prédikációja után a Szentírás Frigyládájának nevezte.
    Valahányszor Antal beszélt, hallgatói nem emberi szavakat hallottak, hanem az írásnak az örök életre vonatkozó szavait, és ez nagy meggyőző erőt jelentett az eretnekekkel való párbeszédben: nem tudtak ellenállni bölcsességének és beszéde lelkületének. Prédikált Riminiben, de az eretnekekre szívesebben hallgató nép távol maradt. Antal elment a tengerpartra, s prédikálni kezdett a halaknak, amik nagy csoportban jelentek meg ott, a víz felszínén. A riminiek megtértek. És a számos hasonló eset a csodatevő életében elhomályosították a teológust.
    A prédikációs utak után lángolóan vágyott a kontemplatív életre, mígnem az emberek iránti szeretet a nyugalom elhagyására késztette. „A szónoknak — állította – le kell „szállnia” az emberekhez, és azután ismét szárnyalnia kell, hogy felemelje azokat, akik lent vannak”.
    Bolognában megalapította Ferenc rendjének első tanulóházát, és Ferenc odaküldte őt, hogy tanítsa a testvéreket, s a következőket ajánlotta: „Azt akarom, hogy teológiát taníts a testvéreknek, de úgy, hogy sem benned, sem bennük ne aludjon ki a regulák szerinti imádság szelleme, amit megesküdtünk, hogy megtartunk.”
    Így azután testvéreire bízhatta az olaszországi tevékenységet és Franciaországba ment, hogy harcoljon az eretnekek ellen. Fegyvere az Isten Igéje és azok szeretete volt, akik elhagyták az igaz Tanítást, és csak ezzel a fegyverrel ment Toulouse-ba, az eretnekség fellegvárába, és szavai sikerének hála „az eretnekek kalapácsának” nevezték: azonban ez csak sikereire vonatkozik, mert egyetlen szövege sem tartalmaz agresszív vagy feddő szavakat.
1227-ben visszament Itáliába, Veronában szólt a zsarnok Ezzelino ellen, és rábírta arra, hogy bűnbánatot tartson kegyetlenségei miatt: és még inkább meggyőzte, amikor az egy zsákocska aranypénzt küldött Antalnak, és a Szent visszautasította, mert mint mondta: „Szegények vére csepeg belőle”.
    Arcella kis kolostorában lakott Pádua kapuinál. Az 1231-es nagyböjti beszédeknek rendkívüli volt a sikere. A már előző este érkező embereknek a templom nem volt elég nagy, így a szabadban prédikált: a beszéd után a tömeg sorban állt a gyóntatószékeknél. Pádua városa és környéke megváltozott, a peres felek megbékéltek, visszaadták az uzsorakamatokat, tolvajok, prostituáltak és egyéb bűnösök bűnbánatot tartottak.
    A szentet halála után, 1946.-ban XII. Piusz az egyház-doktorok sorába iktatta.
    A kép, ahogyan többnyire ábrázolják őt, olyan, amin gyengéden tartja a Gyermek Jézust, aki lábacskáit egy nyitott Bibliára teszi (ebben a helyzetben látta őt Camposanpiero gróf, akinek a vendége volt), s ez ékesszólóan ábrázolja maradandó tevékenységének a titkát: Jézus személyes szeretete, mely a Szentírásból forrásozik, s melyet szokásainak ártatlansága is táplál, amit a kezében tartott liliom is jelképez.