ISTEN LELKE A VIZEK FOLOTT

203

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött.” /Ter 1,1-2./

Az Örökkévaló, aki előtt nincs idő, megrendítő módon mutatta meg a nagyon is jól behatárolható időben, tavaly novemberben, hogy mindez most is érvényes. Azok a törvények, amelyeket a Teremtő az anyagnak adott, hogy szerintük működjenek, hűségesen működésbe léptek. Ezúttal tükrözték azokat a szomorú következményeket is, amelyeket az ember okoz, ha nem Istenhez való hasonlósága szerint, nem a gazda szeretetével és felelősségével bánik a rá bízott világgal, hanem kapzsiságában kirabolja azt, tövig kiirtva az erdőt.
De ugyanazok az Isten teremtette törvények – a maguk teljességében – a jót is megteremtették. A víz törvénye az is, hogy a mélységből a felszínre hozza, ami benne rejtőzik…
Szomorú volt látni és hallani a televízióban, rádióban az árvíz szívszorító, megrázó híreit és képeit. (Szoktunk-e arra gondolni, hogy ezek a hírközlő eszközök is Isten fizikai törvényei szerint működnek, s ezeknek a törvényeknek a megismerésére és alkalmazására Isten tette képessé az embert?)
De a víz nem csak az elsodort uszadékot és a földből kimosott szennyet hozta elő. Az első hírek és a hozzájuk társuló segélykérés elhangzása után szinte perceken belül megindult a segítség, megnyilvánult az emberi együttérzés is. Sötét este indultak el az emberek, akik az első takarókat, csizmákat hozták; jött a nyugdíjas anyóka egy-egy kiló liszttel, cukorral, olajjal: „…sajnos, több nem volt otthon…”, szerény háztartásának tartalékaként; és a fiatalember, aki a kiszállításhoz is felajánlotta segítségét.
Jöttek végeérhetetlen sorokban az emberek, heteken át. Hozták a meleg ruhát, az ágyneműt, a pénzt, az élelmet; ki egy kosárnyit, ki egy tonnát – lehetősége szerint -, de mindenki együttérzéssel, szeretettel és bizalommal.
A víz fölvetette a kósza híreket is, hogy amit az emberek a Tisza, Latorca, Tarac, Borzsa vizétől kiöntötteknek szánnak, mint velük össze-tartozóknak, nem hozzájuk jut el. De fölvetette a bizalmat is, hogy ami az adakozóktól a kárpátaljai egyházhoz érkezik, azt valóban bajba jutott testvéreik kapják meg, akik kétszeresen is azok.
Az élelmiszer-üzletekben, a gyógyszertárakban nem azért szolgáltak ki minket (a magyarországi adakozókat) szívesen, mert nagy összegű vásárlásaink növelték a bevételüket. Előzékenységüket, készségességüket az együttérző szeretet szülte. Mindenütt hozzátettek még valamit, amit az ember, a személy adott a másik személynek, — egy doboz édességet a gyerekeknek, egy zacskó vitamintablettát… (Mennyire belénk oltotta Isten a „saját képét és hasonlatosságát”: a személy és személy, a Személy és Személy közötti eleven kapcsolatot!)
– Megértjük őket, együtt érzünk velük – mondta az élelmiszerboltban két elárusítónő -, mi erdélyiek vagyunk.
Jöttek az emberek, hozták, amijük volt. Az alagsori helyiségeink időnként csatatérre emlékeztettek, mert elég szép teljesítmény, ha egy ember egyidejűleg pénzt vesz át, nyugtát ír a másiknak, közben telefonon ad felvilágosítást és megmutatja, mit hova tegyenek; de több már nem telik tőle egyszerre. (Akkor sem, ha még valaki ugyanezt teszi ugyanekkor.) így azután azon vettük észre magunkat, hogy egy-egy adakozó beállt a csatasorba – azelőtt sose láttuk -, és rendet kezdett rakni. Ilyen segítség is akadt szép számmal. Legfeljebb, ha másfél óra múlva újból körülnézhettünk, meglepődve láttuk, hogy most már másvalaki rakja zsákokba a hozott holmit.
Jöttek a gyerekek a közeli iskolából, hozva a gyűjtésüket, és a tanárnőjükkel együtt nekiláttak, hogy felrakják a szállítmányt az induló teherautóra. Persze, „sajnálták”, hogy emiatt elmarad a matek- és talán még a nyelvtanóra is…

És jött az Üdvhadsereg három híve, katonásan, pontosan és fegyelmezetten lehordtak egy kocsira való holmit, egyforma, gondosan csomagolt és feliratozott dobozokban, s majdnem megszöktek a köszönet elől.
Nagyon szép volt, hogy akik jöttek, majdnem kivétel nélkül mindannyian ott maradtak segíteni. Nem úgy jöttek, hogy „éppen csak”, hogy „essünk túl rajta”. Az önkéntes fuvarosok által többször kiürített és néhány órán belül újra feltöltött helyiségeinkben szinte tapintani lehetett a szeretetet, a szentek közösségét, amiben hiszünk. Ott volt közöttünk Krisztus; a kamionokon, teherautókon és autókonvojokon az árulista tartalmán túl a szállítmányok az ő tanítását és szellemét vitték magukkal: „Nézzétek, hogy szeretik egymást!”
Ezek a napok és hetek megmutatták, hogy Isten nem végez félmunkát, hanem segítséget és erőt is ad a nehézségek elviseléséhez, elhordozásához. Megmutatták, hogy amit ő teremtett, az mind jó, mind kegyelem.
És Isten Lelke lebegett a vizek fölött…

/e/