Japán vértanúk: Miki Szent Pál és társai

Ünnepük: február 6.
+ Nagasaki, 1597. február 5.

Japánban Xavéri Szent Ferenc kezdte meg a hittérítést. 1587-ben már mintegy 250 ezer katolikus élt Japánban Nagasaki központtal. Ekkor az ország ura, aki korábban elnéző volt a keresztényekkel szemben, kiutasította a jezsuitákat az országból. A többség azonban ott maradt és titokban folytatta a térítést.

1593-ban ferencesek érkeztek Japánba. A tiltás ellenére nyíltan hirdették az evangéliumot, sőt két konventet és kórházakat is alapítottak.

A sógun 1596 decemberében elfogatta a ferenceseket, s velük együtt három jezsuitát és tizenöt japán hívőt, akik a ferences harmadrend tagjai voltak. Megkínozták és kereszt általi halálra ítélték őket.

Levágták a bal fülüket és körülhurcolták őket Meakóban, hogy a nép csúfolhassa a keresztényeket. Ezután elindították őket Nagasaki felé. Az egyhónapos út nagy részét gyalog tették meg. Az uralkodó szándéka az volt, hogy amerre csak a menet elhalad, elrettentse a keresztényeket a hitüktől. Ám ennek éppen az ellenkezője történt: a vértanúságra kiválasztottak mindenütt erőt öntöttek a hívekbe, azok pedig, ahogy csak lehetett, szolgálatukra voltak. E szolgáló keresztények közül ketten csatlakoztak is a rabokhoz, hogy mindig mellettük lehessenek Az őrség parancsnoka először elcsodálkozott a bátorságukon, s mivel semmi áron nem tágítottak, a halálraítéltek közé sorolta őket.

Február 5-én Nagasakiban, a kikötő előtti dombon az egész városnak szánt látványosság volt a kivégzés. Az áldozatokat keresztre kötözték, ők pedig a Te Deumot énekelve készültek a halálra, majd a keresztről buzdították a hívőket. A vértanúk között lévő gyermekek a Laudate pueri Dominum (Dicsérjétek gyermekek az Urat) kezdetű zsoltárt énekelték. Életüket két-két katona lándzsája oltotta ki, keresztben szúrták át mindegyikük szívét.

A vértanúk közül hatan spanyol származású ferencesek voltak. A három japán származású jezsuitáról a következőket tudjuk: Kisai Jakab 1533-ban született pogány szülőktől. Tizenhat éves koráig egy bonc (buddhista pap) nevelte. Később megkeresztelkedett.

Osakában jelentkezett a jezsuitáknál, akik fölvették, és hitoktatással bízták meg. A kivégzés előtti éjszakán a velük lévő jezsuita páter kezébe tette le szerzetesi fogadalmát.

Miki Pál Kiotóban született 1556- ban. Öt éves korában keresztelték meg, s húsz évesen vették fel a jezsuita rendbe. Amikor tanítani kezdett, nagy hatása volt, mert jól ismerte a buddhizmust, és tudott vitatkozni a boncokkal is. Ogantino helyettes tartományfőnököt elkísérte prédikáló útjaira, s nem sokkal később ő maga lett Japán leghíresebb szónoka.

1596. december 26-án tartóztatták le két novíciustársával, Kisai Jakabbal és Szoan Jánossal együtt.

Még a kereszten is térített! Az egész vértanú-csoportot róla szokták elnevezni. Gotói Szoan János 1578-ban született keresztény családban. 15 évesen kérte fölvételét a jezsuiták közé. Miki Pállal és Kisai Jakabbal kezdte meg a novíciátust.

A többi tizenhét vértanú japán volt, a ferenceseket segítették különböző szolgálatokkal. Voltak köztük hitoktatók, tolmácsok, s egy-egy orvos, építész, betegápoló is.

Szakkakibara Joachim Osakában született 1557-ben. Keresztény nőt vett feleségül, s mielőtt megkeresztelkedett volna, már a ferencesek kórházának gondnoka volt. A kereszténység felvétele után közös megegyezéssel elhagyta a feleségét, és belépett a ferences harmadrendbe, hogy egészen a térítés munkájának szentelhesse magát.

A vértanúk között gyerekek is voltak: a 11 éves Lajos, a 15 éves Tamás (aki édesapjával együtt lett vértanú), és a 13 éves Antal.

Miki Pál és társai lettek Távol- Kelet első kanonizált szentjei 1862- ben.

A szemtanúk jóvoltából ránk maradt a vértanúk néhány mondata: Nagasaki felé vivő útjukon odasiettek a rabokhoz a tizenhárom éves Antal szülei. Joggal lehetett volna várni, hogy a gyermek életéért kezdenek könyörögni, de ellenkezőleg, a vértanúságra buzdították gyermeküket. Antal pedig így válaszolt: „Bízom abban, hogy Isten megadja a bátorságot, és győztesen kerülök ki ebből a küzdelemből. Kár is lenne a fáradságért, ha vissza akarnátok tartani!” Akkor az egyik katona hízelegni kezdett neki, hogy tagadja meg a hitét, és ő híres lovagot nevel belőle. Erre a gyermek így válaszolt: „Őrültség lenne a vértanúság dicsőségét földi javakért elcserélni!” Mikor a keresztre kötözték, arra kérte lelkiatyját, hogy kezdje el a Laudate pueri zsoltárt. Mivel az már nem tudott válaszolni, maga kezdte az éneket, és a mellette megfeszített ifjakkal végigénekelték a zsoltárt. Amint a dicsőséget befejezték, megölték. A szintén ifjú Szoan Ferenc, amikor a keresztről meglátta édesapját, így szólt hozzá: „Apám, te jól tudod, hogy a lélek üdvössége mindennél előbbre való. Ezért legyen rá gondod, hogy üdvösséged dolgában semmit el ne mulassz!” Apja így válaszolt neki: „Fiam, köszönöm a buzdítást.

És most te is örömmel viseld el a halált, mert szent hitünkért szenveded. Ami engem és anyádat illet, szintén készek vagyunk meghalni a hitünkért.” Ferenc a rózsafüzérét adta atyjának emlékül, anyjának pedig azt a kendőt, ami a fejét fedte. Édesapja akkor sem mozdult a kereszt mellől, amikor a katonák átszúrták fia oldalát, s annak vére reá hullott. Ferenc tizennyolc éves volt.