Jean Vanitr – A közösség

A kölcsönös bizalom

            A közösség szívében ott él az egymásba vetett kölcsönös bizalom, amely a mindennapi megbocsátásból és mind a magunk, mind a mások gyengeségeinek és szegénységének elfogadásából fakad. De ez a bizalom nem alakul ki egy nap alatt. Ezért idő kell ahhoz, hogy igazi közösséget alakítsunk ki. Amikor valaki belép egy közösségbe, mindig bizonyos szerepet játszik, mert meg akar felelni a többiek elvárásainak. Lassanként rájön, hogy a többiek olyannak szeretik, amilyen, és bíznak benne, de a bizalomnak ki kell állnia a próbát, és állandóan növekednie kell.

            Lehet, hogy az ifjú házasok nagyon szeretik egymást, de ebben a szeretetben gyakran van egy felületes és érzéki elem, amely a dolog újdonságához kötődik. A szeretet kétségkívül mélyebb idős házastársak között, akik együtt éltek át megpróbáltatásokat, és mindkét fél tudja, hogy a párja haláláig hűséges lesz hozzá. Tudják, hogy egységüket semmi sem bonthatja meg.

            Ugyanez a helyzet közösségeinkben is: a bizalom gyakran a hűséget próbára tevő szenvedések, nagy nehézségek, feszültségek után növekszik meg. Az olyan közösség, amelyben valódi kölcsönös bizalom uralkodik, megingathatatlan.

            Egyre inkább felfedezem, hogy sokunknak, akik közösségben élünk, a legnagyobb nehézsége az, hogy nem bízunk önmagunkban. Úgy érezzük, hogy lényünk legmélyén nem vagyunk szeretetre méltók, és ha a többiek olyannak látnának minket, amilyenek vagyunk, visszautasítanának. Félünk minden bennünk lévő sötétségtől, az érzelmi élet vagy a szexualitás terén jelentkező nehézségeinktől. Félünk, hogy nem tudunk igazán szeretni. A lelkesedésből egykettőre átváltunk a lehangoltságra. Pedig sem ez, sem az nem fejezi ki valódi énünket. Hogy is tudnánk meggyőződni arról, hogy szeretnek minket a magunk szegénységével és gyengeségeivel, és hogy mi magunk is képesek vagyunk a szeretetre?

            Ez a titka a közösségben való növekedésnek. Vajon nem Isten adományának eredménye-e, amelyet talán másokon keresztül kapunk meg? Amikor lassanként felfedezzük, hogy Isten és mások bíznak bennünk, könnyebb lesz bízni saját magunkban, és másokba vetett bizalmunk is gyarapodhat.

            Közösségben élni annyi, mint felfedezni és szeretni saját magunknak – mint páratlan, egyedülálló személynek – a titkát. Ily módon lesz szabad az ember. Már nem mások, vagy egy bizonyos személy óhaja szerint él, hanem saját személyiségének mélyből jövő hívása szerint, és szabaddá lesz, szabadon szereti a többieket olyannak, amilyenek, és nem olyannak, amilyennek ő szeretné őket látni.

Jog arra, hogy önmagam legyek

            Mindig szerettem volna egy könyvet írni, amelynek ez lenne a címe: „Jogom van lenni”. Talán helyesebb volna így: „Jogom van önmagamnak lenni”. A közösségi élet egyik nagy nehézsége, hogy néha arra kötelezik az embereket, legyenek mások, mint amik; olyan ideált erőltetnek rájuk, amelyhez igazodniuk kell. Ebben az esetben túl sokat várnak tőlük, és nagyon hamar megítélik és beskatulyázzák őket. Ha pedig nem sikerül nekik azonosulniuk a róluk alkotott képpel vagy ideállal, akkor szegények attól félnek, hogy többé nem szeretik őket, vagy legalábbis csalódást okoznak. És így kényszerítve érzik magukat arra, hogy álarc mögé bújjanak.

            Néha sikerül azonosulniuk ezzel a képpel, eljutnak odáig, hogy megtartják a közösség szabályzatát. A felszínen ez azt az érzést keltheti bennük, hogy tökéletesek, pedig ez illúzió. Egy közösségben nem az a cél, hogy mindenki tökéletes legyen. A közösség egymáshoz kapcsolódó emberekből áll, s mindegyiket a jónak és a rossznak, a sötétségnek és a világosságnak, a szeretetnek és a gyűlöletnek a keveréke alkotja.

            Maga a közösség a talaj, amelyben mindenki félelem nélkül növekedhet a benne rejlő szereteterők felszabadulása felé. De növekedés csak akkor következhet be, ha elismerik, hogy lehetséges. Sohasem következik be, ha megakadályozzák, hogy a tagok felismerjék és elfogadják magukat olyannak, amilyenek.

            Joguk van undoknak lenni, joguk van arra, hogy csupa sötétség legyen a belsejük, hogy legyenek a szívükben olyan, még mindig fagyos zugok, amelyekben megbújik az irigység, sőt a gyűlölet! Ezek az irigységek, ezek a bizonytalanságok sebesült természetünkhöz tartoznak. Ez a mi valóságunk. Meg kell tanulni, hogy elfogadjuk ezeket, különösebb tragédia nélkül együtt éljünk velük, s megbocsátásuk tudatában lassanként haladjunk a felszabadulás felé.

            Egyes közösségekben sok emberrel találkozom, akik a bűnösség öntudatlan érzésének terhét hordozzák; azt képzelik, hogy ők nem azok, amiknek lenniük kellene. Szükség van rá, hogy megerősítsék és bizalomra buzdítsák őket. Érezniük kell, hogy még gyengeségüket is megoszthatják anélkül, hogy bárki elutasítaná őket.

            Mindegyikünkben van egy rész, amely már fénnyel teli, már megtért. És van egy rész, amely még csupa sötétség. Egy közösség nemcsak megtért emberekből áll. Áll mindazokból az elemekből, amelyeknek bennünk átalakításra, megtisztításra, lenyesegetésre van szükségük. „Meg nem tértek”- ből is áll.

            Másokat szeretni annyi, mint felismerni adományaikat, és segíteni őket, hogy ezeket kifejlesszék; annyi mint elfogadni sebeiket, és türelmesnek, résztvevőnek lenni irányukban. Ha csak adományaikat és szépségüket látjuk, túl sokat várunk tőlük. Ha csak sebeiket látjuk, túl sokat teszünk értük – vagy elutasítjuk őket -, és esetleg akadályozzuk fejlődésüket.