Jézus az élet

1. rész

Az élet…
De mi az élet?
Az élet egy titok, egy misztérium. Isten biztosan ismeri, mert ő teremtette. Ha kívülről figyeljük meg az életet, akkor láthatjuk, hogy az élet soha nem állapodik meg, nem marad nyugodtan, hanem fejlődik, nem áll meg, hanem mozog. Ha vannak is szünetek, sohasem áll meg, hanem minden akadályt legyőz. Mindig terjed, kiárad, robbanásszerűen sokasodik.
Ha így állnak a dolgok, milyen más tanúságtételt adhatnék én nektek Jézusról, az életről, mint azt, aminek tanúja voltam személyesen, olyan fiatalon, mint ti vagytok most, tizenkilenc évesen és huszonhárom évesen, amikor elkezdődött.
Huszonhárom éves voltam.
A társnőim még fiatalabbak voltak. Trentóban éltünk, a szülővárosunkban, Észak-Olaszországban. Tombolt a háború. Minden tönkrement.
Mindannyiunknak voltak álmai, kicsiny ideálok, melyek az ilyen korú lányokat foglalkoztatják.
Egyikünk a vőlegényét várta vissza a frontról. Másikunk egy szép házat akart építeni, mert egy szép otthonra vágyott. Megint másikunk, ez én voltam, szerette volna a filozófiai tanulmányait befejezni.
De az a vőlegény nem tért vissza. A lakás összeomlott a bombázások miatt. Én nem tudtam befejezni a tanulmányaimat, mert ezt is megakadályozta a háború. Tényleg minden elpusztult.
Mit tegyünk?
Az általános vigasztalanság közepette, amit a háború okozott, felmerült bennünk egy kérdés: létezik-e olyan ideál, melyet semmilyen bomba nem képes elpusztítani?
És azonnal született egy fénysugár: igen, van egy ilyen ideál! Olyan, amire érdemes feltenni az életünket.
Ez az ideál: Isten.
Ekkor elhatároztuk, hogy Istent állítjuk életünk középpontjába.
Isten egy bizonyos módon kinyilatkoztatta magát nekünk. A háború, a gyűlölet tombolása közepette annak mutatkozott meg, ami valójában: Szeretetnek.
Isten szeret. Isten szeret bennünket. Isten szeret bennünket, őt tettük életünk ideáljává.
Tudni akartuk azonban azt, hogy miként viselkedjünk, hogy megfeleljünk ennek a nagy Ideálnak. Megértettük, hogy teljesen új módon kell berendeznünk az életünket. Nem a saját akaratunkat kell tennünk, hanem Istenét, aki a Szeretet, s elfogadnunk pillanatról-pillanatra az Ő akaratát. Jézus is így szerette az Atyát, teljesítette az akaratát. Belevetettük magunkat, elkezdtük.
Közben azonban fellángolt a háború, és meghalhattunk volna egyik pillanatról a másikra. Képzeljétek el, hogy bombák az óvóhelyünkre is hullottak.
Akkor arra gondoltunk – talán maga Isten sugalmazta ezt -, van egy olyan akarata Istennek, amely különösen tetszik neki, különösen kedves neki, amelyért érdemes az életünket élni. Ha most meghalunk és megjelenünk a színe előtt, akkor elégedett lehessen
velünk ezért a választásért. Lassan megértettük, hogy az evangéliumban van egy Ige, melyet 0 sajátjának és újnak mond. Ez Jézus Új parancsa: „… szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért”. (Jn.15,12-13)
Akkor mi körbeálltunk, heten vagy nyolcan voltunk, lányok, egymásra néztünk és ezt mondtuk: „Kész vagyok meghalni érted”. Majd a másik: „Kész vagyok meghalni érted”. „Én is érted”. „Én is érted”. Mindenki mindenkiért.
Akkor ott elkezdődött egy új életstílus, az Új parancs életstílusa. Készek voltunk meghalni egymásért, tehát készek lemondani a kis dolgokról is, amink volt. Készek fennmaradni este egy fekvő beteg társunk mellett. Készen arra, hogy lemondjunk egy kis kenyérről, egy ruháról, mert készek voltunk meghalni a másikért.
Ez egy rendkívüli kaland volt. Mert a szeretettel Isten jön el közénk, mert ahol a szeretet van, ott van Isten, és ő kinyilatkoztatta magát.

(folytatjuk)