Nagymaros immár történelem. Több, mint negyedszázada gyűlnek össze itt a katolikus fiatalok évente kétszer. A kezdetek kezdetén itt megjelenni tanúságtételnek számított az akkori időkben.
Nagymarosnak hagyományai vannak. Zarándokhelyként tisztelik a fiatalok, s a lelki feltöltődés igényével hosszas előkészület, szervezés és egyeztetés után 1997. október 3-án végre útnak indulhatott egy maroknyi kárpátaljai csapat is az őszi Nagymarosi Ifjúsági Találkozóra. Háromhetes lelki felkészülés után mindenki nagy várakozással nézett a találkozó elé, mert első alkalommal vett részt ilyen nagyszabású rendezvényen.
A szervezők – többéves-évtizedes gyakorlattal rendelkeznek – gondoskodtak arról, hogy színes programok várják az idei látogatókat.
Az idei Nagymarosi Levél mindannyiunkban gondolatokat ébresztett: „Ki nekem Jézus Krisztus? Engedem-e, hogy beleszóljon az életembe? Akarom-e, hogy csodálandó, de távoli alakból valóban életet adó Megváltó legyen?”
Annak ellenére, hogy késő éjjel érkeztünk, az ügyeletet teljesítők a helyükön voltak, örömmel fogadtak, és készségesen mutattak utat szállásunk felé, a szomszéd faluba. Szállásadó házigazdánkkal hamar megbarátkoztunk, s csak virradat láttuk, hogy milyen festői táj vesz körül bennünket: a visegrádi vár és környéke, a Duna-kanyar természeti szépségei.
A találkozó helyszínén igyekeztünk hasznossá tenni magunkat: némelyikünk kitűzőt, programfüzetet és egyéb szórólapot terjesztett a vonattal érkező tömegnek.
A bevezető ima után következett a fő-előadás, Gáspár István váci pap szólt az egybegyűltekhez. A szentségekről hallottunk, majd elmondta, hogy a Szentlélek az, aki valami változást vihet végbe az életünkben: a szívünket cseréli ki. Nem véletlenül kerültünk a lelkigyakorlatra, Jézus az, akinek üzenete van számunkra. Szeretné, ha mi is bátor, tanúságtevő keresztények lennénk, merjük Jézus gondviselésére bízni életünket, egész szívünket. Abban a pillanatban, amint ezt meg tudjuk tenni, akkor megváltozik az életünk: olyan boldogságot kapunk cserébe, tapasztalunk meg, amire mindig vágytunk, de sohasem hittük, hogy ez létezik. Ezzel párhuzamos a megtérés, a kiengesztelődés Istennel. Ha a gyónásban kiengesztelődöm Istennel, ott kiengesztelődöm a másik emberrel is, amit aztán a hétköznapokban kamatoztatni lehet. Azt az embert látom meg embertársamban és azt szeretem, akit Isten is meglát benne, akiben gyönyörködik. Ne féljünk tehát a radikális Krisztus-követéstől, a „szűk ösvénytől”.
Rövid szünet után fakultatív programok következtek: tovább lehetett beszélgetni az előadást, akik a Bibliával szerettek volna foglalkozni, a biblikus csoportban gyülekeztek, máshová a szerzetesek és az irántuk érdeklődők, valamint a papok. A kárpátaljaiak két nálunk is jól ismert ember köré gyülekeztek: Kerényi Lajos atya a „keresők” csoportját fogta össze, a többiek „Beton” (Bálás Béla püspök) atya csoportjába tömörültek.
„Hogy ne legyünk kiszolgáltatva áramlatoknak, divatoknak, az anyagnak, az szükséges, hogy ki tudjunk lépni saját magunkból, át merjünk törni azokon a falakon, amit akár az elmúlt idők féligazságait hirdető eszmerendszerek, akár saját magunk kiskaliberűsége, akár az ösztön- vagy az anyagvilág mindent magának kisajátítani akaró erői jelentenek” – mondta Lajos atya. Ifjúsági találkozóink célja az, hogy megpróbálják feltörni ezeket a végesnek látszó és elkeserítő megkötöttségeket. Az Úr Istennek az egyik legszebb műve, hogy a végtelen Isten eljött a végesbe, hogy a Végtelen felé utat nyisson, hiszen erre születtünk! Minden szent, hiszen az Isten teremtménye: szent az anyag, szent az ösztön, szent a szex, szent minden, de csak akkor, ha én azt fölemelem a transzcendenciának a megszentelő, fölemelő erejével! Tehát ugyanaz lehet, átok – és ugyanaz lehet – az élet forrása meg áldás is.
A párizsi mozaikban a fiatal résztvevők élménybeszámolóit hallottuk, valamint Bálás Béla atya szólt a párizsi találkozó tanulságairól.
A zárómisét Pápai Lajos győri püspök koncelebrálta mintegy negyvenedmagával. Szentbeszédében Jézus Krisztus éve kapcsán arról beszélt, hogy régen világosabb volt a választóvonal a hit és a hitetlenség között. Értékeinket – család, hivatás, hűség, tisztaság – gyalázza a világ, holott például a család a diktatúra alatt a hit utolsó védőbástyája volt. Aki az apostolok nyomában követi Krisztust, az a pluralizmusban sem veszítheti szem elől az igazságot.
Köszönettel tartozunk Hadi Rita helyi szervezőnek és családjának csoportunk becsben tartásáért, a pártfogásért, a törődésért, szállásunk és étkeztetésünk megszervezéséért.
És hogy Nagymaros nemcsak elmélet, hanem gyakorlat is, tapasztaltuk a késő esti órákban is, amikor járművünk meghibásodása miatt nem tudtunk elindulni hazafelé. E mozgalmas nap után a helyi plébánosnak, az ifjúsági csoport tagjainak, a szervezőknek és minden megszólítottnak feltétel nélküli, példamutató segítőkészségéről győződhettünk meg.
Bárdos István Beregszász