„Jobb nekem a halál, mint mások üdvössége”

204
jonas

Jónás, az irgalom prófétája

Jónás próféta történetének hallatán könnyen lekötik a figyelmünket olyan részletek, hogy Jónás három napig volt egy hal gyomrában, vagy ahogyan bedobták őt a tengerbe, hogy megmentsék a hajót, vagy esetleg, hogy szavára egy hatalmas, pogány város gyorsan és alaposan bűnbánatot tartott és megmenekült.

Mostanában erősen kezdett érdekelni, hogy Jónás miért akart annyira menekülni az Úrtól, miért nem akarta semmi áron teljesíteni az Úr küldetését, hogy Ninivébe menjen és ott prófétáljon nekik? Hiszen a Szentírás nem árulja el azonnal a konkrét okot, csak azt, hogy valamiért menekül az Úr elől.

A megoldás kulcsát a történet végén kapjuk meg, ott bújik ki a szög a zsákból. Jónás ugyanis kemény összetűzésbe kerül az Úristennel. Azt veti a szemére Istennek, hogy Ő irgalmas! A dühös szemrehányást így olvassuk: „Ó Uram, vajon nem megmondtam-e ezt már akkor, amikor még otthon voltam? Azért akartam Tarziszba menekülni, mert tudtam, hogy jóságos és irgalmas Isten vagy, türelmes és könyörületes, aki megbánja a rosszat. Most azonban vedd el tőlem az életemet, mert jobb nekem a halál, mint az élet.” (Jón 4,2-3) Itt derül ki, hogy Jónás azért akar meghalni, és már korábban is azért dobatta magát a tengerbe, és hagyta, hogy felfalja a cet, mert van itt valami, ami számára a halálnál is rosszabb: Isten irgalma!

Úgy látszik, nem is olyan könnyű elfogadni, hogy Isten irgalmas. Egy próféta számára is nehéz falat, hogy az a sok gonoszság, amit emberek képesek elkövetni, mindaz Isten részéről megbocsátható, rendezhető. Jónás prófétának a neve azt jelenti: „galamb”. A történet leírója ezzel szeretné érzékeltetni, hogy ez a galamblelkű ember, ez a szelíd, vagy mondhatnánk konfliktuskerülő ember belül mégiscsak irgalmatlan. Nem úgy irgalmatlan, hogy ő nem irgalmaz, hanem úgy, hogy Isten jóságát legszívesebben megtagadná másoktól, útját állná a Jóságnak.

Azt még megértjük, hogy a jézusi példabeszéd kora reggeltől dolgozó szőlőművesei felháborodnak, hogy ők is „csak” annyi bért kapnak, mint a későn érkezők. Megértjük, hiszen „minden szentnek maga felé hajlik a keze”, mindannyiunkban ott van az önzés, de hogy miért kell haragudni Istenre azért, mert egyszerűen megbocsát másoknak, ezt már nehezebb felfogni.

Ráadásul Jónáson Isten többször is megkönyörült: nem vette el az életét, egy cetet küldött, hogy kimentse a vízből, könyörgésére (Jón 2,3-10) visszakapta az életét, szabadságát. De később is, amikor a forró nap égette Jónást, szerzett neki az Úr egy növényt, hogy annak árnyéka megóvja a prófétát. Mégis inkább meghalna, minthogy végignézze Isten könyörülő jóságát.

A történetnek talán a leglényegesebb eleme, hogy Isten nem akárkikkel irgalmas, hanem a zsidók ellenségeivel. Ninive, a korábban dicső Asszíria fővárosa a zsidók szemében maga a fertő, a bűn és az istentelenség fővárosa. Ha valaminek pusztulnia kellene, akkor az Ninive! És Isten úgy irgalmaz Ninivének, hogy közben a saját emberét, Jónást leckézteti.

Nem kerülhetjük ki, hogy magunkra alkalmazzuk a történet tanítását. Amikor azt gondolod, hogy bár nem vagy hibátlan, bűntelen, mégis erődhöz képest mindent megtettél, hogy Isten útján járj és te vagy az, aki megérdemled az üdvösséget, akkor jól kapaszkodj meg, mert Isten azok előtt tárja szélesre az üdvösség kapuját, akikről a legkevésbé gondoltad volna. Azok előtt, akik a te ellenségeid, sőt, akiket az Ő ellenségeiként tartasz számon!

De még ez sem elég Istennek! Tőled várja, hogy hozd az Ő ellenségeinek tudomására, hogy megbocsát nekik!

Amikor az irgalmasság szentévében Úrnapján a körmenetünkön felmutatjuk Jézust a „világnak”, a körülöttünk élő hitetlen vagy másként hívő embereknek, akkor ez részünkről nem dicsekvés Jézussal, hanem jóságának, megbocsátásának, visszafogadásának meghirdetése mindenki számára. Ne meneküljünk ettől a prófétaságtól, hanem vállaljuk örömmel!

Magyar Gergely OFM, nagyszőlősi plébános