Karácsony a művészetben

A megtestesített Szeretet megérkezését a képzőművészek az őskeresztények művészete óta számtalanszor megörökítették. Sőt, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy legkedvesebb témáik alkotásaik közé tartozik. Igen, a képzőművészek ehhez a grandiózus témához, az Istenember ábrázolásához hozzá mertek nyúlni. Be akarták és be is tudták mutatni az Istenben az embert, és az Istent az emberben. A művészek kezdettől fogva a békesség és a szeretet megszületését, a Kisded földrejövetelét a legszebb és legnagyobb ajándékként fogták fel. A kétezer év során megalkotott képek és szobrok közelebb viszik lelkünket a legnagyobb misztériumhoz, amely valaha is érte az emberiséget, s így valóban tanúi lehetünk a csodának, a karácsonyi titoknak.
A kereszténység idő, hely, stílus valamint népek felett áll. Sohasem írta elő, hogy a költő miként verseljen, s így nem parancsolt a szobrászra, hogyan mintázzon, s a festőre, hogy mi módon tartsa kezében ecsetjét, ha vallásos tárgyú alkotást akart létrehozni. Az athoszi festők részére mégis a XVI. század folyamán egy szerzetesfestő kézikönyv gyanánt megírta, hogy mit és lehetőleg miként fessenek a festők Krisztus születésével kapcsolatban: Barlang a színhely. A barlangban jobbra az Istenanya térdel, és a jászolba helyezi a bepólyázott Jézust. Balra Szent József térdel, mellén karjait keresztbe teszi. A iszol mögött ökör és szamár néz Krisztusra. A Szent Szűz és József mögött csordapásztorok, bottal kezükben, néznek meghatódva Krisztusra. Fölöttük angyal lebeg, megáldva őket. A másik oldalon a bölcsek királyi ruhában, lovon ülve, egymásnak mutogatják a csillagot. A barlang fölött angyalok serege röpköd a felhők között, írásszalagot tart, amelyen a következő olvasható: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség, s az emberekhez jóakarat!” Nagy fényesség nyúlik le egész Krisztus fejéig.” Az bizonyos, hogy a bizánci hatás alatt készült képeken sok minden felfedezhető e leírásból. De ez az ábrázolási mód késői. A kezdet kezdetén a művészek csupán a tényt közölték – szinte mondhatnánk – ridegen, az Evangélium lakonikus kijelentéseihez ragaszkodva, s nem törekedve sem történeti valószerűségre, sem a titokzatosság elmélyítésére.
Idővel a Jézus születését ábrázoló művek számos változáson esnek át, viszont sohasem hiányoznak az ábrázolásból az oktalan állatok között az ökör és a szamár. Sokan Izajás sokatmondó jövendölését: „Megismeri az ökör gazdáját, és a szamár ura jászolját; Izrael pedig nem ismer engem, és az én népem nem ért.” /Iz. jöv.1,3/, látják az ábrázolásban kifejezve. Mások az ökröt a zsidók, a szamarat a pogányok jelképének tudják. Egyébként a tiszta és a tisztátalan állat kifejezője. A szimbolikában a szamár a bátorság, a makacsság, igénytelenség jelképe. Ők, a barmok az elsők, akik imádták a jászolban nyugvó Jézust, nem pedig az emberek.
A VI. századtól a XIV. századig terjedő időben a Jézus születését ábrázoló alkotások nagyjában egységesek. A románkori művész előtt ismeretlen a természethű ábrázolás, a valóság szolgai „leábrázolása” nem érdekli. Illusztrál, a románkori művész is, de elvontan.
Az új szellemet nem festők s nem szobrászok kezdeményezik. A lelki hátteret Szent Bonaventura, Szent Brigitta elmélkedései, Szent Domonkos fellépése, de különösen Szent Ferenc tevékenysége segíti elő. Szent Ferenc legkedvesebb ünnepe a karácsony, számára öröm és boldogság. Az ünnepség színhelyéül a Rieti-völgy egyik festői helyét, Grecciót választja, ahol. hívására a környék népe és a környékbeli kolostorok lakói is megjelennek. Az erdő tündéri fényben úszik, a fáklyák megvilágítják. Szent énekeket énekelnek, és a szénával telt jászol elé ökröt, szamarat kötnek. Szent Ferenc a jászolból alakított oltárnál megtartott éjféli mise alatt hirdeti az Evangéliumot. A grecciói ünnepség mély hatást gyakorol a hívekre, és ettől kezdve minden karácsonykor maguk is betlehemes jászolt állítanak fel.
A lángész Giotto teremti meg Szent Ferenc szellemében, lelkesítő erejével, mesélő ecsetjével az újat, amely száz évig uralkodik majd a művészeten. Egyszerűség, üdeség áramlik az általa festett, karácsony éjjelét ábrázoló falképről. A páduai freskó előtt mellkasunk tágul, szabadon lélegzünk, szívünk nagyot dobban, s vele, általa meghatódunk a csodán, amely minden titokzatossága mellett emberi s könnyen érthető.
A reneszánsszal a művészeket a természet formáinak visszaadása, az élő kifejezése, a levegő, a távlat éreztetése keríti hatalmába. Szinte felsorolhatatlan a módosulás a XV. században. A barlang már hiányzik. Tágas téren, esetleg épületben, tetőzött istállóban játszódik le a jelenet. A Gyermek a földön fekszik, legtöbbször meztelen. Meghatva nézzük rózsaszín, formás testét, gügyögő száját, s eszünkbe sem jut, hogy egykor majd ugyanezek az ajkak az „Eli! Éli! Lamma sabactani?”-t kiáltják. Gyönyörködünk, amint játszadozik apró kezecskéivel, amelyeket egyszer majd szegek fúrnak át. Mirha illat terjeng a pihegő, imádságos szájú, kicsi, áldott gyermek körül. A reneszánszban teljesedik ki Mária igazi szeretetének, anyai melegségének kifejezése gyermeke iránt. A képzőművészek himnuszt zengenek róla alkotásaikkal. Mária néha egyedül, zöld mezőben vagy romok között imádja gyermekét. Máskor a körülötte álló szentek nézik a gyermekét imádó Istenanyát, csodálják vagy maguk is térdepelve imádják az Isteni Kisdedet. A reneszánsz alkotásokon szembetűnően hangsúlyozott a pásztorok imádása. Máriából a késői reneszánsz műveken a szépség ideálja lesz. József többnyire nem vonul félre, sőt ő is részt vesz az ünnepségen. Vidám életérzés hatja át e szentképeket.

/folytatjuk/