Legkisebb kislányom is elkezdte az óvodát. Tudtam, hogy az első napok, sőt az első két-három hét nehéz lesz, aztán majd lassan megszokja, akár meg is szereti az ottlétet. Ölemben volt, amikor beléptünk az óvoda udvarára. Szorosan átölelte a nyakamat, sírt és közben könyörgött, hogy ne hagyjam ott. Aznap este is mondogatta, hogy ő bármit megtesz, mindent kibír, csak ne vigyem oviba. Elmondta, hogy ott nagyon hiányzom neki, bármennyire is aranyos az óvó néni.
Néhány órára elveszítette Anyát, aki biztos pontot jelentett az életében. Nem tudja, hogyan kell viselkedni, hogyan kell megvédeni magát, amikor veszélyt érez, fél. Nem tudja, hogy kinek sírja el bánatát, ha szomorú.
Éppen azokban a napokban hallottam a következő evangéliumot:
„Azt mondom azért nektek: kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Közületek melyik apa ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót ad neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.”
A kislányom valószínűleg azt éli át ezekben a napokban, hogy hiába kér tojást, csak skorpiót kap az anyukájától.
Eszembe jutott, hogy mostanában én is nagyon sokáig és kitartóan kértem valamit az Istentől, mégsem adta meg. Azon gondolkodtam, hogy vajon a kislányomnak fáj jobban, ha otthagyom az oviban, vagy nekem, ha az Isten nem adja meg, amit kérek.
Valószínűleg hasonlót érezhettünk mindketten: tudtuk, hogy nem kérünk rosszat, mégsem teljesíti kérésemet az a Személy, aki szeret.
Ha az Isten nem ad meg valamit, annak nyomós oka van. A hiány által szeretne megajándékozni. Ezt a bajban, szenvedésben nehéz megérteni, mert elvagyunk keseredve. Ez az óvodai példázat talán valamennyire segít abban a helyzetben, ha nagyon nem értjük az Isten kifürkészhetetlen útjait.
Én még nem tudom, hogy miért nem kaptam meg, amit kértem. De hiszem, hogy nyomós oka volt. Kislányom viszont két hét elteltével azt kérte, hogy induljunk már az oviba, mert szeret oda járni. Megértette, hogy nem akartam neki rosszat.
Vannak helyzetek, állapotok, amelyektől különösen félünk, mert olyankor úgy érezzük, nincs támaszunk, nincs mibe kapaszkodnunk, nem vagyunk biztonságban. Ez olyan, mint az óvodakezdés. Ha Isten szükségesnek látja a megpróbáltatást, akkor biztosan eljön az az időszak, amikor már, ha nem is értjük meg, de megszokjuk, talán meg is szeretjük.
Egy dolog viszont nagyon fontos: közben ne hagyjuk abba a folyamatos imát, mert ha az Isten valami miatt nem adja meg azt, amit kértünk, a legfontosabbat azért mégis elnyerjük: a folyamatos kapcsolatot Teremtőnkkel.
Végül adjon erőt minden megpróbáltatásban lévő embernek Prohászka Ottokár egyik szép, témába illő verse:
Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
Hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged,
S lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette.
Nézd meg a követ, aztán kezdj el
Beszélgetni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
Utadban minden kő áldást hozott.
(Prohászka Ottokár: Kő az úton)
Bundáné Fehér Rita