Szent Márton és én

799
marton

Szent Márton évében, amikor egyházmegyénk védőszentje születésének 1700. évfordulóját ünnepeljük, gyakran elimádkozzuk a litániát, ami az életéről szól. De vajon arról szól-e az imádságunk, hogy valóban szándékunkban áll követni őt? Vagy Szent Márton alakja megmarad számunkra egy „kőszentnek”, akinek semmi köze a mindennapi életünkhöz?

Nézzük meg a hozzá szóló litánia néhány sorát és azt, mi közünk nekünk a szent katona és püspök példájához itt, Kárpátalján, a XXI. században!

„Szent Márton püspök, a pogányok számára ragyogó világosság” – Jaj, mennyien vannak itt a mi környezetünkben is a pogányok! Még ha megkereszteltekről van is szó, mégis, hány pogány életvitelű, gondolkodásmódú emberrel találkozunk! Tudok-e én „ragyogó világosság” lenni a számukra? Hiszen mindegyikünknek az a hivatása, hogy áteressze magán Krisztus ragyogó fényességét. Persze – ehhez előbb nekem magamnak kell felhagynom „pogányságaimmal”, minden olyan szokásommal, ragaszkodásommal, ami elválaszt engem Krisztustól. Magyarul, újra meg újra meg kell térnem!

„Szent Márton püspök, a bálványok bátor lerombolója” – Bátor vagyok-e lerombolni mindenekelőtt saját bálványaimat? Tehát mindent, ami Isten helyét foglalja el a szívemben?

„Szent Márton püspök, a katolikus hit terjesztője” – a viselkedésem mindenképpen terjeszt valami üzenetet mások felé. Ez az üzenet örömhír, evangélium-e a másik embernek? Ha engem látnak, az jut-e eszükbe, hogy milyen jó lehet kereszténynek lenni, Krisztushoz tartozni?

„Szent Márton püspök, az Isten dicsőségére buzgólkodó apostol” – Láttam egyszer egy nagy kőkeresztet. Rá volt írva, hogy „Isten dicsőségére emeltette:” – majd kétszer akkora betűkkel az adományozó neve. Érdemes mindig „mögénézni” a tetteimnek. Tényleg Isten dicsőségére teszem a jót, vagy magamat akarom emelni a mások szemében?

 „Szent Márton püspök, ki a hitből éltél” – hány olyan ember van most nálunk, Kárpátalján, akinek, ha megkérdezik, miből él meg manapság, már csak annyi válasza marad, hogy a hitéből él. Hogy Isten megsegít. És valóban, a kiszolgáltatott ember mennyivel könnyebben találja meg a lényeget, az Isten közelségét, mint a nyugati gazdag társadalmak embere, aki nincs rászorulva senkire…
 
„Szent Márton püspök, ki a szegény koldussal megosztottad palástodat” – bizony, Márton nem nyafogott, hanem cselekedett. Hányszor kapom magam azon, hogy annyira leköt a saját nehézségeim feletti önsajnálat, hogy nem veszem észre, amikor rám van szüksége valakinek. És így elszalaszthatom az alkalmat, amikor a „koldusban” magával Krisztussal találkozom az úton…

„Szent Márton püspök, ki mélységesen alázatos voltál” – Sokszor félreértjük az alázatosságot. Nem félénkségről vagy álszerénységről van szó. Az alázatos ember tisztában van adottságaival (és azzal, hogy ezeket mind Istentől kapta), és igyekszik használni ezeket mások javára. Ugyanakkor gyengeségeit, hibáit is elismeri és változtatni próbál rajtuk, hogy egyre inkább az lehessen, akinek hívva van: Krisztus képmása.

„Szent Márton püspök, ki a szemlélődésnek kiváló mestere voltál” – sem katonaként, sem püspökként nem vonulhatott el hosszabb időre a világ dolgaitól, és mégis, szemlélődő életet élt. Ez azt jelenti, hogy volt füle arra, hogy Isten mit mond neki. Én hagyom-e szóhoz jutni az Urat – vagy pedig az imádságaim elmondása után máris faképnél hagyom Őt?

„Szent Márton püspök, a gonosz lelkek ellensége” – A sátán fél minden megkeresztelt embertől. Nem magától az embertől, hanem attól, akihez a keresztségben hozzákötjük magunkat: Jézus Krisztustól. Mindegyikünket, akik Krisztushoz tartozónak valljuk magunkat, az ellenségének tekint. Ettől nem kell félnünk, amíg a kegyelemben maradunk, mert Jézus már legyőzte őt, nem mérhető a gonosz ereje Isten erejéhez. Ne féljünk tehát, inkább tegyük a jót, mert minél inkább növekszik a világosság, annál kevesebb tere marad a sötétségnek…

„Szent Márton püspök, a betegek gyógyítója” – mindegyikünk körül van olyan ember, akinek mi lehetünk a gyógyítója. Ki az a környezetemben, akinek az én gyógyító szeretetemre van szüksége, aki az én megbocsátásomra vár? Vagy a senkinek nem kellő, testében-lelkében béna ember, akinek – mint a bethesdai bénának – „nincs embere”? Leszek-e én az embere annak, akinek rám van szüksége?

„Szent Márton püspök, fáradhatatlan férfiú, ki a munkától sohasem vonakodtál” – sok a szorgalmas ember, aki nem vonakodik a munkától. A kérdés talán sokaknak az, hogy csak attól a munkától nem vonakodunk, amiből nekünk hasznunk lesz, vagy szívesen segítünk például a plébánia életében is? Amikor egy egyházközségben mindenki másoktól várja, hogy valamit csináljanak, mert a saját „fontos” dolgai nem engedik, hogy az egyházért is tegyen valamit, akkor ebben az egyházközségben meghal az élet. De ha vannak, akik „nem vonakodnak”, hanem hagyják, hogy Isten használja őket, akkor megindul az élet azon a plébánián.

„Szent Márton püspök, kinek halálán az angyalok kara örvendezett” – velünk ellentétben az angyalok nem a halált tekintik tragédiának, hiszen ők tudják, hogy a halál valójában megszületés az igazi életre, Isten tökéletes közelségére. Bárcsak eljutnánk még ebben az életben arra, hogy az igazi baj nem a betegség, hanem a bűn; az igazi tragédia nem a halál, hanem az Isten nélküli élet…

„Könyörögjünk! Istenünk, téged Szent Márton püspök, a kiváló főpap életével és halálával megdicsőített. Újítsd meg szívünkben a te kegyelmednek ugyanazon csodáit, hogy sem a halál, sem az élet el ne szakíthasson minket Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus szeretetétől. Aki veled és a Szentlélekkel egyetemben él és uralkodik mindörökkön-örökké. Ámen.”

Popovicsné Palojtay Márta

Előző cikk„Kérjetek és kaptok”
Következő cikkKeresztút Rahóban