Kinek van joga élni?

Előző számunkban olyan történeteket közöltünk, melyekben az orvosok által halálra ítélt vagy fogyatékosnak jósolt kisbaba épen és egészségesen megszületett. Számtalan ilyen történetről hallani, és súlyos kérdés, hogy a modern technikával lehetővé vált magzatkori diagnosztika hány baba élete fonalát szakította már meg, és hány kismamának okozott fölöslegesen több hónapi gyötrődést a rendellenesség kockázatát lebegtetve a szemük előtt.

De nem minden történet végződik szerencsésen. Ha nem is gyakran, de előfordul, hogy egy kisbaba betegen születik. „Nem lett volna mégis csak jobb neki, ha nem születik meg?” – merül fel gyakran még katolikusok között is. Mit válaszolhatunk erre?

Egyszerű logikával

Kezdjük azzal, hogy sok rendellenesség egy vagy több műtéttel, terápiával gyógyítható. Ha a már megszületett gyermek lesz beteg, senki előtt nem kérdés, hogy minden lehetséges módon küzdeni kell a gyógyulásáért – de ha még pocakon belül van a baba, egyszerűbb megszabadulni tőle, nehogy kezelni, műteni kelljen… Vannak nem gyógyítható állapotok is. Itt is le kell szögezni, hogy akármilyen hátrányos helyzetű, súlyosan fogyatékos gyerek élethez való jogát megvédi a törvény – ha már megszületett. Éppen a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévőket – akik az anyaméhben vannak, és még nem tudnak hangosan kiabálni – nem védi meg senki. Mi a különbség? Hogy még nem látszik? Ha egy 28 hetes babánál felmerül a betegség gyanúja, minden további nélkül abortálhatják. Ha egy 28 hetes baba – akár betegen! – megszületik, mindent megtesznek az életben tartásáért. És abba is gondoljunk bele, hogy ha valaki például baleset következtében tolószékbe kerül, érdekes módon egyetlen normális ember sem akarja eltenni láb alól. Senki sem mondja, hogy neki már nincs joga az életre, vagy hogy öljük meg inkább, mert úgyis jobb lesz neki, ha nem él tovább ilyen betegen. MI A KÜLÖNBSÉG?

Isten szemével

Tudjuk, hogy Isten előtt nincs értékesebb és kevésbé értékes ember. Neki mindannyian a szeretett gyermekei vagyunk, egészségesek és betegek, fiatalok és idősek, okosak és nehéz felfogásúak egyaránt. Jézus mindannyiunkért az életét adta. Ki veszi magának a bátorságot, hogy Isten gyermekei közül kiválogassa, melyik érdemli meg az életet és melyik nem? Ki nagyobb a Teremtőnél, aki valamiért néha megengedi egy-egy élet korlátozottságát – talán azért, hogy emlékeztessen minket saját végességünkre, vagy talán, mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg igazán? És végső soron, nem vagyunk-e mindan.- nyian valamilyen mértékben korlátozottak? Kinek van joga eldönteni, hogy mekkora korlátozottsággal maradhat életben egy ember, és mikor kell meghalnia? Hová jutottunk? Ahogy a megvásárolható áruk közül kiválogathatjuk a kényelmeset, a számunkra kellemeset, ugyanígy akarunk válogatni emberi életek között, attól téve függővé a létüket, hogy men.- nyire kényelmes az a számunkra?

Gyakorlati szemszögből

Valószínűleg a legtöbb embert meglepi, de egy Down-kóros családtag a családok döntő többsége számára POZITÍVUM – ez derült ki egy nagy felmérésből, melyben az őket nevelő szülők 79 százaléka nyilatkozott így. A 12 éven felüli testvéreknek pedig 88 százaléka mondta azt, hogy jobb ember lett attól, hogy van egy Downszindrómás testvére.

És mi a helyzet magukkal a betegekkel? Akiket „sajnálatból” nem akarnak engedni megszületni? Nos, ők a világon a legboldogabb emberek! 99 százalékuk arról számolt be, hogy boldog az élete. 97 százalékuk elégedett azzal, aki, 96 % pedig azzal is elégedett, ahogy kinéz. Az úgynevezett egészségesek között, akik képességeik birtokában küzdenek a boldogságért, vajon mekkora ez az arány?

Senki nem vonja kétségbe, hogy nagy teher, súlyos kereszt lehet egy sérült gyermek felnevelése. Mégis, sok-sok család számolt be arról, hogy a nehézségeknél több volt az áldás, hogy ezekből a gyerekekből árad a feltétel nélküli szeretet (nem erre vágyunk?), és hogy megnemesedett az életük általuk. Egyikük beszámolóját olvashatják a túloldalon.

És ha úgyis életképtelen?

Van még egy olyan élethelyzet, ami külön szót érdemel. Mi van akkor, ha a gyerek szinte biztosan életképtelen (nyitott gerinc súlyos esetei, egyes szívfejlődési rendellenességek)? Nem lenne-e jobb megszakítani a terhességet minél hamarabb, ha úgysem marad életben a baba a szülés után? Keresztényként erre azt kell mondanunk, hogy az Úr adja az életet, és Ő is veszi vissza, ehhez nekünk semmilyen esetben nincs jogunk.

Nem keresztény szempontból nézve a dolgot is igaz azonban, hogy az édesanya számára sokkal jobban feldolgozható a megszült gyermek (akár előre látható) halála, mint a terhességmegszakítás. Azzal, hogy kezében tarthatja, eltemetheti és meggyászolhatja gyermekét, az ő saját anyai és a gyermek emberi méltóságát megtartva búcsúzhat el tőle. Ezzel szemben az abortusz, bármennyire „indokolt” legyen is az, súlyos és nehezen feldolgozható lelki terhet jelent (ez vallásos kötődés nélkül is így van), mert nem mehet végbe a természetes gyászfolyamat, a gyerek komoly szenvedések közepette hal meg, ráadásul megmarad a lappangó kétkedés: „hátha tévedtek, hátha egészséges lett volna”. A tapasztalatok szerint – érdekes módon – az ilyen helyzetben végzett abortuszok okozta lelki sérülések nem kisebbek a például „szociális indokkal” igazolt abortuszokban elszenvedetteknél.

Összefoglalva: lehet, hogy betegnek jósolt gyermekünk egészséges lesz, lehet, hogy fogyatékosságokkal születik meg, és végül az is lehet, hogy a születése után az Úr magához veszi őt.

Egyben azonban biztosak lehetünk: hogy ha Isten nehézséget ad, erőt is ad hozzá. Ha űr keletkezik az életünkben, ezt azért engedi, mert Ő maga akarja azt betölteni. A szenvedésnek hatalmas átalakító ereje van, ha beleegyezünk a kereszthordozásba. A kereszt által az Úr magához vonz minket közelebb. Mi más lehet a célunk, mint hogy végül Hozzá érkezzünk meg?

Popovicsné Palojtay Márta