Komolytalan dolgaink

890

Sok komoly dolgot írtam már gyereknevelésről, családról. Még a végén azt hiheti valaki, hogy mi mindent jól csinálunk, és bizonyára a mi négy leányzónk a legjólneveltebb a földkerekségen. Vagy akár kisebbségi érzése is támadhat annak, aki hűségesen elolvassa az összes hos.szadalmas fejtegetésemet. Azt gondoltam ezért, hogy ezúttal felidézek néhány pillanatot az életünk kevésbé komoly és kevésbé sikeres oldaláról – hadd nevessenek most a kedves olvasók rajtunk!

Templomban

A templom remek lehetőség, hogy a megnevelni igyekezett gyerekek szégyenbe hozzák egyszerre több gyerek után szaladgáló szüleiket. Talán nem vagyunk egyedül abban, hogy amikor egy végigbirkózott szentmise végén elhangzik: „A szentmise véget ért”, a lehető legőszintébben sóhajtunk fel: „Istennek legyen hála!” De olyan gyereke már biztos nem mindenkinek van, aki a perselyezéskor nem hogy bedobná a kezébe nyomott pénzt, hanem a ministráns után futva még megpróbálja kihalászni a perselyből az aznapi bevételt. Valószínűleg az olyan gyerek sem gyakori, aki a keresztúton annál a stációnál, ahol Cirenei Simon segít Jézusnak, hangosan sírva fakad, hogy szegény Jézustól elveszik a keresztjét.

Vagy aki így kiált fel a bibliai rész felolvasása végén: „Itt a vége, fuss el véle!” De olyan gyerekünk is volt, aki rászólt a házszentelőn a szenteltvizet hintő papra: „Ne túl sokat szórjál, mert elázik a szép festés!”

Következetesség és kommunikáció Talán kétéves lehetett egyik kislányunk, mikor bejött a konyhába.
– Anya, kérek kakaót!
Megcsináltam, elé tettem. Mire ő, felháborodva:
– Nem kérek kakaót!
– Hát akkor mit kérsz?
– Kakaót!
De úgy tűnik, nem csak ők következetlenek.
Hogy a mamájuk is tud az lenni, azzal épp a napokban szembesített negyedik számú, korán beszélni kezdő leányunk, akit épp az anyatejről akarnék leszoktatni. Amikor este megint követelte, kezdtem szépen magyarázni, hogy ő már nagylány, a nagylányoknak pedig nem kell már tejecske, mert már tudnak kenyeret, levest, meg palacsintát enni – de elég hamar félbeszakított: „Anya, mondjad máj: naaa, jóóó, gyeje, kapsz egy kis tejecskét!”

Osztozni tudni kell

Harmadik lányunk volt három éves, amikor egy alkalommal megkértük, hogy osszon szét egy doboz csokit. Erre elkezdte sorolni: „Nagymama nem kéj.

Nagyapa: nincs foga.” A derültséget látva még hozzátette: „Tényleg kicsit nincs foga!”, aztán sürgősen becsukta a dobozt: „Ez a teteje, ezt kell játenni.” A másik kettőnek sem volt egyszerű megtanulni osztozni.
– Réka, adj egy rágót!
– Nem adok!
– Irigy vagy!
– Én nem vagyok irigy, én csak azt akarom mondani: „Hát, ilyen az élet!”

Engedelmesség

Kislányunk fél órája öltözködik. Már mérges vagyok, el kellett volna indulni. – Réka, siess már!
Mire ő ártatlan képpel:
– Hát nem tudok, hát mondtam neked, hogy úgy fogok igyekezni, mint a csigabiga! Az óvodába indulás sem mindig kön.- nyű!
– Anya, ha elküldesz az óvodába, azt fogom mondani minden óvónéninek, hogy „utánozó maaaajom!”
Egyikük elvette a tollamat és elhagyta a kupakját. Szóltam, hogy keresse meg. – Most nem lehet, mert nagyon kell firkálnom!
Egy alkalommal láttam, hogy hároméves gyermekünk az új telefon gombjait nyomogatja, amiről pedig többször tisztáztuk, hogy nem szabad. Erre beletettem őt a rácsoságyába „gondolkodni”. Három perc múlva:
– Aaanyaaa! Gondolkodtam!
– Igen? És mire jutottál?
– Hát, arra jutottam, hogy nem lehetek mindig jó!

Istenkép

„Úgy látszik, Kingát meg Esztert az Isten altatja el. Én meg magamtól.” A karácsonyra kapott kesztyűt próbáljuk fel, közben mondom:
– Na, kíváncsi vagyok, jó lesz-e rád.
– Hát persze! Az Isten tudja, mekkora kell rám!
Esti ima, a Képes Bibliát nézegetjük. Akkoriban négyéves lányunk egyszer csak megszólal:
– Biztos, hogy az Úr örül, hogy ő is benne van egy ilyen imakönyvben! Egy meghalt rokonért pedig így imádkozik: „És mondd meg, Úr Jézus, a Piri mamának, hogy üdvözlöm!”

Békeszerető testvérek

A hatéves meg a négyéves vitatkoznak valamin.
– Azért az enyém egy kicsit jobb! – Na jó, a tiéd egy kicsit jobb, az enyém meg nagyon jobb! De megy a versengés máskor is: „Én vagyok a jobb, te meg csak egy bal vagy!”
Próbáljuk arra tanítani a gyerekeket, hogy beismerjék a hibáikat. Mérsékelt sikerrel:
„Eszter már megint bent van. Fájlalja azt a buta lábát, amire véletlenül ráléptem.”

Mennyország

A halálról kérdezgetnek, beszélgetünk arról, hogy a mennyország milyen szép lesz. Bele is nyugodnak, de azért a végén egyikük megkérdezi:
– Anya, majd elkapsz egy kötelet, és kihúzol engem a mennyországból, jó?
A halál kérdése sokat izgatja a gyerekeket 4-5 évesen.
„Ha meghalunk, csak csont marad belőlünk? Nem igazságos, hogy csak Jézus marad úgy!”
De azért van egy kis remény: „Az égből ugye nagyon jó a kilátás?”
Mibennünk is él a remény, hogy ha sok mindent elrontunk is a gyerekeinkkel, a Kegyelem kiegyenesíti a mi görbe útjainkat, és ha majd meghalunk, az égből „szép kilátásban” gyönyörködhetünk majd. Addig is, örüljünk és nevessünk rajtuk, és ha tudunk, magunkon is!

Popovicsné Palojtay Márta

 

Előző cikk„Gyáva vagyok, csak mindig megyek előre”
Következő cikkMájusi érdekességek