Krisztus Király vasárnapjára

960

Horváth Sándornak, a világhírű dominikánus egyetemi tanárnak van egy könyve Krisztus királyságáról, melyben a Krisztus Király dogma kihirdetésekor tartott konferenciabeszédeit teszi közzé. Az egyik fejezet így szól: A szolgaformájú Király. Ebben taglalja azt az alapvető krisztusi magatartást: „Aki nagyobb akar lenni, legyen szolgátok, és aki első akar lenni, legyen cselédetek” (Mt 20,27). Ezt Jézus maga valósította meg. „Ki nagyobb – kérdezi az utolsó vacsorán – aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Ugye az asztalnál ülő. Én mégis ügy vagyok köztetek, mint a szolga” (Lk 22.26). De hiszen „kellett” is ezt tennie, hiszen „az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem szolgai alakot fölvéve kiüresítette önmagát” (FiL 2.6).

A szolgálatot az Úr ilyenformán megszentelte. Az elsőség és az uraság karizmáját adta neki. De aligha járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a kegyelem a szolgálatban rejlő természetes fensőbbséget emelte a magasba itt is. A kegyelem fölemeli és nem rombolja le a természetet. A szolgálatnak ugyanis van egy, a természetben rejlő varázsa, mellyel hódolatra bírja szívünket. Hogy csak a legbanálisabb példát hozzuk: az udvarias ember, ki másokat megelőz udvariasságával, mindig szimpátiára talál nálunk és arra késztet, hogy viszonozzuk ezt. De szólásmondásra is utalhatnánk. Ez azt mondja: A komornyikja előtt a király sem úr. A közelség, a mindennapiság, a gyöngeségek és hibák ismerete elveszi a fönség sugárzását és megfosztja a királyt az emberfölöttiség bűvkörétől. Sőt. mert ki van szolgáltatva neki és nélküle egy lépést sem tehet, a komornyik még fölébe is kerül a királynak. És valóban olvashatunk király-történetekben komornyikok uralmáról. Mindez arról győz meg bennünket, hogy a szolgálatban tényleg van valami lelket megragadó és odaadásunkat kiváltó erő. És hogy nem is olyan természetünkkel ellentétes dolog az. amit az Úr Jézus szent királyságának diadémjába vésett: a szolgálat szelleme.

Ez ébreszt rá arra is. hogy végeredményben a mi Urunk nem azt akarta, hogy hívei, mi keresztények, az utolsók legyünk. Az elsőbbség és az uraság ambícióját lopta belénk. „Aki közületek első akar lenni” – mondja. Ebben benne van a biztatás is. hogy iparkodjatok, akarjatok elsők lenni. Csak a nagy valóság-érzetével megjelöli az utat. hogy hogyan lehet ezt az elsőséget és uraságot elérni: ha szolgálatot teljesítünk, a szeretet szolgálatát. Ez is beletartozik a kereszténység, az evangélium nagy antinómiái közé. amiket elszórtan itt is, ott is megtalálunk. „Aki elveszti életét, megtalálja azt” (Lk 9,24). Vagy: ..Aki nem velem gyűjt, szétszór” (Mt 12.30). És mindez beletorkollik abba az alapvető krisztusi kijelentésbe: „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelke kárt szenved?” (Mt 16,26). Ez a krisztusi kérdés adja meg a léleknek azt a királyi öntudatát, mellyel az egész világot magunk alatt érezhetjük, akkor is, ha az egész világ fölöttünk lévőnek látszik. Mint Jézus Pilátus előtt. Az egész világ győzedelmeskedni látszott rajta, és mégis öntudattal mondja az őt kérdező Pilátusnak: „Igen, Király vagyok” (Jn 18,37).

Belon Gellért
Bibliai elmélődések c. könyvéből

Előző cikkA ráti gyermekotthon felszentelése
Következő cikkAdvent időszakáról