Együtt ülnek a jó meleg konyhában a terített asztalnál. Vacsoráznak. A négy éves Magdi még nem nyúlt az ételhez. Halkan dudorászik.
Tágranyílt szeme és ez a kicsiny dallam elbolyongó gyermeki lelkét tükrözi. Szinte megriadt, mikor anyja rászól:
– Miért nem eszel, kisleányom? Elhűl az étel!
– Mert gondolkozni kell!
Ha egy négyéves gyermeknek „gondolkozni kell” mindig megéri, hogy az ember megtudakolja:
– Ugyan min kell neked gondolkozni?
– Hát azon, hogy evés előtt mindig azt imádkozzuk, jöjj el Jézus, légy vendégünk, de a Jézuska sohasem jön el mihozzánk.
Sanyi már nagyobbacska gyerek. Ez is, az is megtörténik vele. Bizonyára a lelkiismeret apró doboló jeleit is hallja esténként a szívében, mikor eloltják a lámpát. Éppen ezért ő így magyarázza a dolgot:
– Biztosan azért nem jön, mert rosszak voltunk! Mindig csak kárt teszünk! A lakatkulcsot is elvesztettük, meg a falat is összefirkáltuk a szénnel.
Magdi nem törődik bele a magyarázatba, és másutt keresi a dolog nyitját!
– Ugye édesanyám, azért nem jön, mert nekünk nincsen is olyan székünk, amire leülhetne, se olyan tányérunk… se olyan ételünk… Mit eszik a Jézuska?
– Egyetek gyerekek!…
Most már Sanyinak is jobban ízlik a felvetett téma, mint a zöldbabfőzelék, mert elkezd lelkesedni: – Én tudom, hogy mit! Kürtöskalácsot!… Egyszer , mikor sütöttünk, édesapa azt mondta, hogy ez olyan finom, még az angyalok is megnyalintanák utána az ujjukat.
Ez így megy tovább az evés alatt, a gyerekek egyre jobban belemelegszenek, nem hagyják abba. Nem segít más: édesapának kell megmagyarázni, hogy az az okos és jó gyermek, aki úgy viselkedik az asztalnál, mintha ott volna a Jézuska is. Meg azután, hogy az Úristen nem a tányért, az asztalt, meg a széket nézi, hanem a szíveket. Hogy azok meg vannak-e terítve jóságra, szeretetre vagy éppen a mi segítségünkre rászoruló emberek számára. És így fejezi be:
– Majd egyszer még beszélgetünk erről Most ne törjétek rajta a fejetek… Nem tudom, mit szólnátok hozzá, ha egyszer valami álruhában betoppanna közénk a Jézuska és leülne az asztalunkhoz?
Alig fejeződött be a vacsora, kopogtak az ajtón. Egy alacsony, torzonborz ember szólt be a félig nyitott ajtón:
– Nyírfaseprűt tessék venni, fakanalat…
Megvevődik egy nyírfaseprű, két fakanál. Közben bejön az ajtón ez a fura ember. A gyermekek alaposan végignézik és főként az a kabátnak már nem nevezhető ruhadarab érdekli őket, ami a derekán egy vastag kenderkötéllel van átkötve. Folyton ezt a kötelet nézik és hátrább húzódnak. A jövevény egyáltalán nem hasonlít semmiféle szentkép alakjához, Magdika mégis valami ijedt áhítattal nézi, és félénken visz feléje széket, hellyel kínálja.
Faluhelyen kevés ház akad, ahol az ilyen jövevényt anélkül engedik tovább, hogy meg ne kínálnák meleg étellel. Az öregember hálálkodik. Letelepszik az asztalhoz, hörböli az ételt. Lassanként a gyermekek is közelednek feléje, oda is ülnek s adagolják a keze alá a kenyeret, a sót, töltik pohárba a vizet. Tágrameredt szemekkel csüngnek a jövevény minden mozdulatán. Mikor elmegy, sokáig néznek utána az ajtóból. A hátára vett nyírfaseprű kötegén megcsillan az udvari lámpa fénye, azután eltűnik.
Magdika, amikor később a mosogatótál mellé áll és szokása szerint babrálgat a meleg vízben, titokban – hogy a többiek meg ne hallják – súgva kérdi az anyjától:
– Ugye ebből evett?
Kis kezében sokáig forgatja azt a tányért, mintha valami jelet keresne rajta.