Magyar szentek és boldogok

206

November 13-a a Mindenszentek ünnepéhez kötődik. Magyar népünk szentjeit, boldogjait köszöntjük ezen a napon.

Ezen a novemberi napon azokra a szentekre emlékezünk, akiknek nincs külön ünnepük, de itt éltek a magyar földön, akár a honfoglalás előtt, akár utána. Sokszor névtelen magyar szentek ők, egyháziak és világiak, férfiak és nők, akik hősi fokon gyakorolták a keresztény erényeket. Vannak köztük olyanok, akiket népi kegyelet és emberemlékezetet meghaladó kultusz övez, de köztük vannak a hétköznapok ismeretlen hősei és szentjei, a mindennapok vértanúi és Istenbe temetkezett misztikusai is. Magyar földből sarjadtak, és így különösen is számíthatunk testvéri segítségükre Isten színe előtt.

A hit és a keresztség Krisztus titokzatos testébe olt minket. A Krisztushoz tartozás szentté teszi az embert. Az apostolok korától kezdve hazánk földjén keresztények sokasága tett tanúbizonyságot Jézus Krisztusról, az Isten Fiáról. Miután pedig a magyarság talált itt hazát, az Árpád-ház szenteket és példát adott népünknek. Talán egyetlen fejedelmi család sem adott annyi szentet, mint éppen az Árpád-házi királyi család. Szent István királyunk magvetése csodálatos termékenységgel hozott gyümölcsöt, mert történelmünk elmúlt századait mindig beragyogták nemzetünk szentjei. A Pilis-Bakony és Mecsek erdőrengetegei megteltek remetékkel, kolostoraink szentéletű szerzetesekkel. Népünk fiai közül többen vértanúk lettek, és így joggal mondható, hogy országunk a szentek országa, földünk szentektől megszentelt föld.

Az Anyaszentegyház bennünket is ösztönözni akar, hogy példájukat kövessük, a nyomukba lépjünk, és a megszentelő kegyelmet hűségesen őrizve a szentek sorába lépjünk.

Forrás: Magyar Kurír/Katolikus.hu

Ismerkedjünk meg a fent említettek közül két szent életével!

BOLDOG GERTRÚD
(*Wartburg, 1227. szeptember 29. +Altenberg, 1300 körül)
Gertrúd Árpád-házi Szent Erzsébet és Türingiai Lajos legkisebb leánya volt. Miután édesanyja özvegyen maradt, a kis Gertrúdot a Wetzlar közelében lévő altenbergi premontrei apácákhoz adta nevelésre. Gertrúd a kolostort többé nem hagyta el: előbb fogadalmas apáca, majd 1248-ban apátnő lett. Kormányzása idejében nagyon szép templomot emeltek a Boldogságos Szűz és Szent Mihály főangyal tiszteletére. Anyja példáját követve külön házat építtetett a kolostor mellé a szegények és betegek befogadására. Alighogy IV. Orbán pápa elrendelte Úrnapja ünnepét, 1270-ben Gertrúd az elsők között vezette be kolostorában. A nővérek közül vezeklésével tűnt ki, Isten pedig megajándékozta a prófétálás lelkével.

BOLDOG MAGYAR ANTAL FERENCES
(*Magyarország, 14. század első fele + Foligno, 1398. május 13.)
A magyar származású Antal elhagyta családját, vagyonát és hazáját, hogy zarándokként éljen. Az 1350-es szentévben Rómába ment, ahol belépett a ferences harmadrendbe. Később Assisibe zarándokolt, hogy Szent Ferencet a sírjánál tisztelje, és elnyerje a Porciunkula búcsúját. „A magyar szülőktől született Antal számára a szentévi búcsú elnyeréséért vállalt római zarándoklat jelentette a szent élet kezdetét. Több évig maradt Rómában, hogy az apostolok és a szentek ereklyéit tisztelje, s közben fölgyulladt benne a tökéletesebb élet utáni vágy. Ezért belépett Szent Ferenc harmadik rendjébe, majd Assisibe ment, hogy láthassa szent törvényhozójának, Assisi Szent Ferencnek sírját. Miután befejezte ájtatosságait a sírnál, visszatérőben Folignón átutazva megbetegedett. Befogadták a Szentlélek kórházba, s ott olyan szeretettel bántak vele, hogy csodálatában fogadalmat tett: ha Isten időt enged még neki és meggyógyul, ő maga is a beteg zarándokok ápolására szenteli életét. Istennek tetszett a fogadalom, ezért Antal meggyógyult, és teljesítette ígéretét. Ezután már nem magának, hanem Istenért másoknak akart élni, éjjelét és nappalát teljesen a betegek ápolásának szentelte. A betegekhez senki sem volt nála jóságosabb, ápolásukban gondosabb. Mint anya a fiait, kedvesen bátorította, vigasztalta és segítette őket, mígnem ő maga is ismét súlyos betegségbe esett, hogy Isten ezáltal tegye tökéletessé erényeit. Antal a betegségét nemcsak állhatatosan, hanem vidám türelemmel viselte, és soha nem panaszkodott. Végül sok esztendő után, érdemekben gazdagon, 1398. május 13-án elnyerte fáradalmainak és fájdalmainak jutalmaként a jámbor halált. Testét annak a kórháznak a kápolnájában temették el, ahol szolgált, s a nép szüntelenül zarándokolt hozzá. Tisztelete nagyon megnövekedett 1608-ban, amikor fölnyitották a sírját, s az egykor betegségtől roncsolt testet sértetlenül, épségben találták. Nemesebb koporsóba helyezték, és a templom főoltárára tették, hogy mindenki tisztelhesse. Isten pedig szolgája, Antal közbenjárására sok csodával válaszolt.” (Az idézet Hevenedi Gábornak a 17. század végén írt könyvéből való.)

forrás: Diós István: Szentek élete