Megemlékezés Ács Jánosról, Tapolca polgármesteréről

Egy intézmény életében a hétköznapok nem egyformán telnek. Mindennap van valami érdekes, mondás a gyermek szájából, vagy víg nevetés, ritkábban sírás, amikor még a kisember nem szokta meg új otthonát, és többször mondja: „Mindjárt jön anyukám?”, „Haza akarok menni!”

De mi megpróbáljuk, amíg itt vannak a szüleiket pótolni és egy olyan szeretetlégkört teremteni, ahol a gyermek jól érzi magát. Munkatársaim amellett, hogy végzik a feladatukat, nagyon szeretik a gyerekeket, és ha szeretsz, vagy szeretetből teszel valamit, annak értelme van. Így volt ez Ács Jánossal is, Tapolca város polgármesterével, akit, úgy érzem, nektek is meg kell ismernetek, kedves testvérek.

Tapolca testvérvárosa Aknaszlatinának. 2005. szeptemberben anyagi gondok voltak az intézményünkben, és a rádióban elhangzott a segélykiáltásunk. Esőként Ács János sietett segítségünkre. Így ismertük meg Jánost, aki azóta is sajátjának tekintette a Szent Anna- óvodát. Minden évben jelentős összeggel járult hozzá a fenntartásunkhoz. Az idén is ez történt, hivatalosan átadta a támogatást. Novemberben kiderült, hogy intézményünk fenntartása ismét veszélyben van az árak emelkedése miatt. Nagy volt a pánik, álmatlan éjszakák, rossz hangulat, ami kihatott a környezetünkre is. De a Jó Isten mindig közbelép. Jánosnak is elmondtam gondjainkat. Nem sokat ígért, sőt, tudtomra adta, hogy náluk is egyre nehezebb a helyzet… Egy pár nap múlva ismét csörög a telefon. Ács János volt, és üdvözlés helyett egy református éneket idézett, nem emlékszem pontosan, de arról szólt: „Nincsen semmim, de Krisztus keresztjéből viszek egy darabot…” És utána közölte, hogy december első napjaiban átjönnek, nem kell leállnunk.

Munkatársaimmal, a gyerekek szüleivel együtt nagyon meg voltunk hatódva, és izgatottan vártuk a küldöttséget, több érdekes programot szerveztünk. Mikor az ukrán határnál vártam, akkor vettem észre: ez az ember milyen súlyos beteg. Soha nem beszélt egészségéről, gondjairól… Mindig a másik ember problémái voltak számára fontosak, rajtunk kívül sok emberen segített (nyaraltatta a dévai árvákat, Szlovákiában őseink szobrainak létrehozását támogatta, Sütő András házából múzeumot akart nyitni Erdélyben…) A tervezett látogatás Aknaszlatinán megszakadt, János állapota rosszabbodott, így hamarabb hazautaztak. Már nem értek el Tapolcára, a veszprémi kórházban meghalt…

Elgondolkodtató, milyen ember volt János… Ő nem szavakkal, de tetteivel bizonyította élete értelmét, nem sajnálva magát, a Jót tette élete utolsó napján is, és szerintem több ember példaképe lehet.

Azóta sokszor azon töprengek, hogy mi, a hívő közösség tagjai, tudunk-e hasonlóképpen tenni, életformánkkal kimutatni azt, hogy keresztények vagyunk? Képesek vagyunk-e pont azt nyújtani a másiknak, amire szüksége van, vagy azt adjuk, amire nekünk már nincs szükségünk? Vagy talán még fokozhatnám: adjuk, ami hasznavehetetlen, rosszabb esetben romlott. Kedves-e ez Isten előtt? Nagyon örülök, hogy személyesen ismerhettem Jánost. Sok mindent tanultam tőle. Biztos vagyok benne, élete utolsó napját így képzelte el. Ott és akkor segített, ahol a legnagyobb szükség volt rá.

Puliszka Éva,
a Szent Anna-óvoda igazgatója